“Sajátot nem akartatok?” “Ja, hogy ezek nem a te gyerekeid?” “Nem hiányzik a szülés?” Hosszan tudnám sorolni, örökbefogadó szülőként milyen meghökkentő kérdéseket szegeztek nekem az évek során – persze, elvileg tudatlanságból, és nem rosszindulatból.

Nyilván akadt olyan is, akit már elég nehezen tudtam magamban felmenteni, például, amikor a védőnő kijelentette: “Biztos azért nem mész a játszótérre, mert el kellene magyaráznod a többi anyukának, hogy nem te szülted őket!” Régebben az ilyen nyílt kérdésekre türelmesen lenyomtam egy hosszabb monológot az örökbefogadás “vérszerintiségéről”, egyenlő jogairól. Mára ebbe, megmondom őszintén, belefáradtam, és csak annyit mondok: “Két gyerekem van két apától… és két anyától!” 

Most, hogy új időszámítás következik – nevelőmamiként szerethetek egy-egy vándorbabát – új eszközökkel, mondatokkal kell majd felvérteznem magam. Sejtem, hogy sokan fognak azzal jönni, hogy csak a pénzért csinálom (majd veszek egy hatalmas bizsu köves gyűrűt, és azt mondom, a gyerek pénzéből vettem, muhaha), vagy, hogy nem fáj-e majd, hogy el kell engednem (biztos fájni fog… de a Blaha környékén üveges tekintettel lézengő kamaszok látványa sokkal jobban fáj).

Amúgy meg, azt hiszem, nekem, örökbefogadó- és nevelőszülőnek sem kell jobban magyarázkodnom, mint a mozaik-, vagy a szivárványcsaládban élőknek. Nem vagyunk jobbak, rosszabbak, mint mások. Csak mások.