Miért hideg egy anya kávéja?

Nem mindenki anya, aki hidegen issza a kávét, de minden anya hidegen issza a kávét. Ez az anyaság egyik legalapvetőbb szabálya, amelyet senki nem ért meg addig, amíg egy szép napon anya nem lesz… Na, de miért is hűl ki a kávé minden reggel, mielőtt egy anya meg tudná azt inni? Elmesélem!

A hideg kávé és az anyák kapcsolata az élet egyik legnagyobb rejtélye. A legtöbben nem értik, hogy a csudába nem tudnak az anyák egy forró feketét magukba tölteni? Erre ne lenne két percük? Ugyan már. (Ugyanezek az emberek nem értik, miért is van egy hatkor kelő anyuka délelőtt tízkor még pizsamában, és miért nincs heti három szabad estéje arra, hogy eddzen egy jót.)

Bevallom, két gyerekkel ezelőtt én sem értettem a hideg kávés mémeket, mára azonban ikonikussá vált a lakás bizonyos pontjain megtalált, jéghideg kávéval tele csésze. Anyaságom summázata. Reggel hat harminc.

Mire rájövök, hogy hogy hívnak és melyik bolygón vagyok, az ötéves már a nappaliban kapcsolgatja a mesecsatornát.

A mellettem fekvő kétéves szinkronpillázik, azaz ő is velem együtt ébred. Én tompán, ő tettre készen néz… Ahh, ma is lemaradtam a nyugis kávézásról!

Levonszolom magunkat, de a kávébab aromája helyett valami egészen más csapja meg az orromat. Pff, akkor hát pelenkázással kezdünk, édes lányom. (De ha már ott tartok, nyilván fel is öltöztetem, túrok neki valami csinit a gardróbból, és nekilátok a műveletnek.) Miközben a kakis pelussal csattogok a kuka felé, szabad kezemmel megnyomom a kávéfőző gombját. “Anyaaa, hoznád a bilit, kakilnom kell!” – fordít el célomtól a nagy, a kakilás ugyanis – ha valaki nem tudta volna – olyan ragadós, mint az ásítás. Ha egyszer valakire rájön, mindenki csinálja szépen sorban…

A bili megfelelő helyre rakása után (ahonnan jól látható a mese, de az autók is elérhetőek – ez ám a keleti kényelem) gyorsan nyomok egyet én is: a kávéfőzőn a “rövid, feketét”. Ennyi! Már csak egy kis tej, és… kééész vagyok, anyaaa! Ja, izé, hogy ezt nem én mondtam, hanem a gyerek. Jó, kitörlöm, kiviszem, beáztatom, de aztán tényleg megiszom! Mármint a kávét!

A fürdőszobába érve látom, hogy tegnap nem szedtem össze a ruhákat a szárítóról. Ajjaj, ebből baj lesz – fordult meg a fejemben, de a minden lében két kanál kétévesem megelőzött. “Gatyaaa, pólóóó, coknyaaa…” – mondja édesen, és már minden a földön van.

Behajtogatom a kosárba a (már/még éppen) tiszta ruhákat, és kiterelem a gyermeket a nappaliba. Kukori és kotkoda nem teljesít jól ma reggel, az ovis ugyanis inkább színezésbe kezdett… “De ne az apád jegyzeteire, te kölyök!” – horkanok fel, és egy magas polcra teszem az iratokat. Itt pillantom meg a csekket, amit már tegnap be kellett volna fizetnem. Hogy el ne felejtsem elintézni, gyorsan bedobom a táskámba. “Hol is tartottam? A ku… ja, nem, a kávé!” – kattogok, és keresem a csészémet… de végül csak a mosógépen találom meg.

Hideg. Brrr! Ezt nem hiszem el. Mire csilingel a mikró, hogy újra forró a kávém, megszólal a csengő is. Itt a futár, huhh, jó korán! Na, gyorsan átveszem a csomagot, de aztán tényleg kávézom egyet!