“Egyéves kisfiam egy gyermekotthonban él, és engem vár…”
Megszokhattam volna már: a legtöbb nagy dolog akkor érkezik az életembe, amikor a legkevésbé számítok rá.
A fiam “érkezésekor” épp próbaidős voltam a munkahelyemen. Jól éreztem magam, tanultam, ismerkedtem, felzárkóztam, pörögtem. Még ma is meg tudnám mutatni a helyet a kis tárgyalóban, ahol éppen álltam, amikor jött a hívás: egyéves kisfiam egy gyermekotthonban él, és engem vár…
A kislányom érkezése előtt négy hónappal tértem vissza gyesről. Ingázás, tanulás, ismerkedés, felzárkózás, pörgés… egy pénteki napon ültem a vonaton, “szaladtam” a fiamért, amikor pittyegett a kütyüm: van egy beteg kislány egy vidéki klinikán…
Kétgyermekes anyaként idén emberfeletti módon próbált meg az élet: légy szakács, szövegíró, ovis gondozó, kertész, házvezetőnő… közben végezz el egy OKJ-s nevelőszülői képzést és légy készen egy baba érkezésére – testben és lélekben egyaránt. Egy átlag keddi napon túlélésre gyúrtam éppen – a lakás legkisebb helyiségében “üldögéltem” az ölemben trónoló kétévessel, és a hisztis ötévessel, amikor megszólalt a telefon… Egy pici lányka érkezne, a járvány idejére, és maradna is nálunk, amíg örökbe nem fogadják.
Nincs jobb egy zsibbadó ajkakkal kimondott, adrenalin-fűtötte igennél.
