Egy baba érkezése általában lázba hozza az egész családot.

Kínálgatják a töltött káposztát a kismamának, simogatják a pocakját, vesznek ezt-azt, segítenek a babaszoba festésében. Mivel mi örökbe fogadtunk, ezt az izgalmas várakozást nem oszthattuk meg a rokonokkal, barátokkal… azért, hogy megkíméljük őket a ki tudja meddig tartó várakozás feszültségétől és a bizonytalanságtól, csak befelé örültünk, és csendben készülődtünk. A fiam érkezése előtt másfél, a kislányom érkezése előtt két éven át.

Most, mielőtt megérkezik első vándorbabánk, azaz nevelt gyermekünk, ugyanez a helyzet. Hogyan is örülhetne velünk a környezetünk, amikor mi minden kérdésre csak vállvonogatva tudunk válaszolni… Mikor érkezik? Kislány lesz vagy kisfiú? Meddig marad? Újszülött lesz vagy fél éves? Nem tudunk semmit.

Ezért – vagy azért, mert ahogy korosodom, az egyre egyszerűbb megoldásokat keresem és kedvelem – a leendő babaszobában minden fehér. A kiságy, a szőnyeg, a csillár, a ruhák, a babatakaró… minden. Tiszta lap. Valahogy úgy érzem, most sem ezeken a külsőségeken fog múlni… Nem a tárgyakon. Sem a környezetem bátorító szavain. Hanem a szívemen. Azon, hogy hogyan leszek képes elfogadni, szolgálni és felemelni egy világi útján elindult teremtményt.