Vannak változások az ember életében, amelyek olyan hirtelenül következnek be, hogy a léleknek alig van ideje felzárkózni… És amelyek éppen ezért képkockáról képkockára belemaródnak az agyunkba.

Sosem felejtem el például a házasságkötésünk utáni első telefonhívásomat. A Béke tér felé sétáltunk kéz a kézben, amikor megcsörrent a telefonom. Felvettem, és bemutatkoztam… az új családnevemen. A férjem hatalmas szemekkel nézett rám, én pedig ettől még jobban meglepődtem: “Miért, hát nem így hívnak?” 12 év telt el azóta, de a jelenet minden mozzanatát elevenen fel tudom idézni.

Az is maradandó emlék, amikor az első örökbefogadásunk után, karomon az egyévessel beléptem a gyermekorvosi rendelőbe. A doktornő széles mosollyal üdvözölt: “Jó napot, anya, hogy van?” Szinte lezsibbadtam. “Honnan ismeri ez a nő az anyámat?” – kattogott az agyamban. “Izéé, őőő, hogy én vagyok az anya! Oké, de miért érdekli, hogy én hogy vagyok? Ja, hogy azt kérdezi, hogy hogy van a gyereke, anyuka!” – amikor ez leesett, majdnem felröhögtem. Csak annyit tudtam kibökni: “Jól.”

A zöld vaskaput is magammal viszem a következő két-három évtizedre… A járvány két és fél hónapos remetesége után egy májusi pénteken elindultam a főváros felé. A forgalom, a rengeteg ember, a hangok szinte szétvetették az agyamat. Mire átértem Budára, már egészen belejöttem a vezetésbe. Leparkoltam a gyermekotthon elé, egy hatalmas fa árnyékába, felvettem a maszkot és a kesztyűt, majd odaléptem a zöld kapuhoz. Aztán megnyomtam a kaputelefon gombját, és életemben először hangosan is kimondtam: “Jó napot, a barátkozásra jöttem, nevelőszülő vagyok.”