Olyan volt, mint egy mozaikkép. Szépnek hatott, egyben volt, de bárki észrevette, hogy ezer meg ezer darabból, törött szilánkból van összeragasztva. Vajon lesz még valaha normális élete, kapcsolata, kötődése? Talál majd valakit, aki így elfogadja őt? 

Nem nagyon törődött ő semmivel és senkivel. Élte a maga vándoréletét. Az ország két végén dolgozott: nyáron a vendéglátásból tartotta el magát, télen meg autók retkes belsejét varázsolta újjá. Egyiket se szerette, mint ahogy utálta az albérleteit is, meg a nők szagát, akikkel néha múlatta az idejét.

Nem tanult szeretni, kitartani – nem volt kitől. Az anyja lepattant valami külföldi mukival, amikor ő hároméves volt, a nagyanyja pár éven belül szintén otthagyta – mondjuk, mentségéül szolgál, hogy ő meghalt -, a zacis létet gyakran felváltotta az utcakölykök életre nevelő társasága… aztán meg egyedül tengette éveit.

Sejtette, hogy másoknál másképp van, de jó példát sosem látott. Volt pár haverja, hasonszőrűek… de akinek volt anyja-apja, az is vagy többször vált, vagy magányos farkasként vakkantott és kapart, ha kiszagolt a közelben valami puha, szeretetteli emberi kapcsolatot.

Inci meg a riadt szemű kölyke úgy csoszogott be az életébe, hogy azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Egyszerűen vonzotta ez a nő. A csontját a tekintetével szét tudta volna roppantani – de jajj, ő sosem tett volna ilyet, képtelen volt bántani egy nőt – na de a hatalmas fekete szemei, azok erősek voltak – hatalmas tűzzel lobbantottak lángra benne valamit… valami olyat, amit sosem érzett még korábban.

Február volt. Papírtalpú cipőben botorkált előtte a nő, karján a kétéves fiúcskával, ő meg tétován odamorogta, hogy segít cipelni a batyut. Kiderült, hogy ugyanoda tartanak. A málló vakolatú kapualjban aztán váltottak pár mondatot. Két héttel később már a pepita köves konyhában főzték a levest, és este úgy kellett kitessékelni, hogy lehessen altatni a gyereket.

Inci nem akart újabb bajt, épp elég volt az előző: őket aztán ne bántsa többé senki! Végül egy nap mégis azt mondta, legyen úgy, hogy most már együtt folytatják.

Ketten álltak az előszobában – furcsa volt, mégis olyan szívmelengető. Nézték azt a néhány barna papírdoboz, amelyben benne volt egy egész hányattatott élet. Valahogy mégis úgy érezték, hogy jó helyen vannak – egymás szívében, otthon.