Mit tanultam idén nyáron

Négy gyermek, négy szülőpárostól, akik közül egyik sem mi vagyunk. Örömük, bánatuk, vágyaik és terveik viszont csak a mieink. Két örökbe fogadott gyermekünk mellett két csecsemőt gondoztunk ezen a nyáron. Nevelőmamiként sokat tanultam ebből a rövid ideig tartó, nehéz, de csodás négygyermekes létből.

Egy nevelőmami néha “egy szeretetben megőszülő nevelőszülő”, sokszor “nevetőmami”, de soha “nemverőmami”.

Egy nevelőmaminak néha meg “kell” magyaráznia, hogyan hordhat két csecsemő “után” is 36-os nadrágot.

Ha négy, öt éven aluli gyermek van a házban, akkor kár lábujj-bekapós versenyt rendezni, mert úgyis a nevelőmami veszít.

Egy nevelőmami mindig cipel valamit: hurciban nyolchónapost, hordozóban újszülöttet, a vállán hat doboz tápszert, futóbiciklit vagy óvodai paksamétát.

Összecsukható babakocsi? Autósülés? Csatos hordozó? Gyerekzár? Biztonsági rács? Egy nevelőmamit semmi sem hozza ki a sodrából. (Ömm, ja, de!)

A szagokat bezáró rózsaszín kuka nem kidobott pénz.

Egy nevelőmami sosem lehet lumbágós vagy lázas. Illetve lehet, de ez semmit sem változtat a család napirendjén.

A tesóféltékenység olyan, mint a búvópatak: amikor már azt hiszed, eltűnt, hirtelen tör elő, és mindent visz.

Egy nevelőmamiról mindenki gondol valamit: vagy azt, hogy Teréz anya reinkarnációja, vagy azt, hogy egy pénzéhes perszóna. Csak azt nem gondolják, ami valójában: egy fáradt anyuka, aki a fél karját odaadná egy ülve elfogyasztott forró kávéért…

És végül: egy nevelőmami megtanulja, hogy az egyik legnehezebb dolog az életben elgyászolni olyan valakinek az elvesztését, aki még él…