Kata a harmadik nap után alig várta, hogy hazajusson a kórházból. Megnyugtatta a biztonságos közeg, de érezni akarta otthona megszokott illatait, és úgy akarta gondozni a babát, ahogy a szíve jóváhagyta. Nem volt semmi baj a nővérekkel meg orvosokkal, de ő nélkülük akarta élni babás első pillanatokat, amelyeket elszalasztott.

Sokat töprengtek az otthonszülésen, de a másik gyerek miatt elvetették. Meg talán azért is, mert Karesz nem díjazta az ötletet. Azt mondta, ha már nem a középkorban élnek, akkor használják ki a kor adta kényelmet és lehetőséget. Nem akart vitatkozni, amúgy is sok feszültség volt benne, így ráhagyta.
Miután minden csodálatosan gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, Kata mégsem volt egészen nyugodt. Elsőszülöttje a szülés előtti hetekben sokszor volt szomorú, de még többször ingerült. Próbált vele beszélgetni, de a kislány mindig durcásan elvonult. Tudta, hogy a testvérféltékenység nagyon erős lehet, de abban bízott, elmúlik az is, főleg, ha meglátja a picit, aki gyönyörű, lágy tekintetével úgy festett, mint egy puttó a régi festményeken.

Karesz vett egy csecsemőbabát Krisztinek, sőt egy nagyon profi babakocsit is. Kapott mellé egy pelenkázó készletet, meg egy cumisüveget. Minden készen állt arra, hogy Kriszti megélhesse a „kisanyaság” pillanatait. A profi szakkönyvek ezt javasolták, így követték az utasításokat. Karesz elmondta, hogy lányuk nem volt túl barátságos mostanában. A szomszéd néni macskája majdnem megkarmolta, mert ráncigálta a farkát. Érezhetően munkálkodott benne valami, de hároméves lévén nem volt könnyű ezt megfogalmaznia. Egyetlen egy árulkodó kérdése volt csak a kórházas napok alatt.

– Az a baba is velünk fog lakni? – tette fel, de elfordult, mintha nem tudott volna szembenézni a válasszal.
– Igen, ő a húgod, és egyelőre mellettünk fog aludni. Ha nagyobb lesz, vigyázhatsz rá a kis szobában – mondta Karesz és azt hitte, ravaszul megfelelt az ártatlannak tűnő kérdésre.
– Jó, de az sokára lesz még? – faggatózott a kislány.
– Sokára. – Erre érezhetően megkönnyebbült.

Miután ezt a beszélgetést Karesz elmesélte, Kata ideges lett. Az hogy lehet, hogy Kriszti ennyire nem várja? Hát nem az a természetes, hogy mindenki kistestvérre vágyik? Zavarba jött és a szorongás elvette az örömét.

Szerda reggel, amikor végre hazacuccoltak, babástól mindenestül, feszülten figyelte lányát. Kriszti nem mutatott nagy érdeklődést az idegen iránt, sőt anyja iránt sem. Messziről figyelte, ahogy szoptatja anyja a babát, és nem akart a közelükbe menni. Már harmadik napja tartott ez az állapot, amikor Kata váratlanul megkérdezte tőle, szeretné-e ringatni a picit. Kriszti szeme tágra nyílt és gyanús szemekkel meredt az anyjára.

– kérdezte óvatosan.
– Persze – mosolygott Kata. – Elvégre te vagy a pótanyja. Ha akarod.
– Lehet két kisbabám is?
– Lehet, csak az egyikkel nagyon óvatosan kell bánnod, mert sírós fajta.
– Meg büdi – jegyezte meg a kislány.

Anyja elnevette magát.

– Igazad van. És nem lehet beparfümözni, mint a tied!
– Jó, csak ne most kakiljon – tette hozzá a lány.
– Nem fog, megbeszéltem vele.

Azzal a fotelban ülő kislány ölébe tette lassú, puha mozdulatokkal a kicsit. Látta, hogy Kriszti érdeklődve szemléli, de alig ér hozzá.

– Puha – mondta. Kata megkönnyebbülten hallotta, hogy hangja nem ellenséges.
– Igen és gyámoltalan. Nem tud semmit egyedül. Nem eszik kanállal, nem tudja lehúzni a vécét és nem lehet rábízni, hogy meglocsolja a virágokat.
– Ahogy rám?
– Igen. Te sok minden tudsz, amihez neki hosszú idő kell.

A kislány ekkor finoman megérintette mutatóujjával a baba arcát. A kicsi elmosolyodott.

Aztán még egyszer, és az újszülött megint mosolyfélét produkált.

– Anya, rám mosolygott! – szólalt meg döbbenten a kislány. – Engem néz.
– Tudja, hogy te fogsz vigyázni rá, ha nagyobb lesz.
– Honnan tudja?
– A babák is üzeneteket kapnak, ahogy apa a telefonján. Csak neki máshogyan küldik.
– Tényleg? Én nem mondtam neki…
– Ez igaz, de ahogy a karodban tartod, ő megérzi. És ahogy megbökted. Az is tetszett neki.
– Az a bökés azt jelentette, hogy én figyelek rá?
– Igen, hiszen te sokkal többet tudsz nála.

Kriszti szája fülig szaladt.

– Milyen ravaszak a babák! – mondta kedvesen. – Csak azt nem értem, hogy ha ennyire tudnak mindent, akkor miért kakilnak be annak a kezében, aki később vigyázni fog rájuk?

Kata felnevetett.

–  Tévedtem. Lehet, hogy mégse elég bölcsek… Még rengeteg feladat vár rájuk.
– A fürdés mindenképp! – mondta Kriszti és finoman befogta az orrát egyik kezével.

Kata elnevette magát és kivette az öléből az új lakót, aki a maga szagos módján adta a világ tudtára, hogy valóban sok tanulás vár még rá.

fotó: Pinterest