A második anyukám  – A kirándulás

Segítség, baj van, kérem szépen! Csomagolnak körülöttem.  Anyukám tesz-vesz, nem látom, mit is csinál, és ettől azonnal megijedek. Aztán hirtelen felnevet, majd azt mondja, csomag lesz belőlem is, de nem tesz a kosárba a pelusok és egyebek mellé. Nem ott a helyem.
Én nem nevetek, mert nem tudom, mi az a csomag, és miért lesz belőlem is az. Egyelőre nem sírok, mert talán jól sül el ez a csomagosdi.

De nem indul valami jól, mert öltöztetnek, amiért nem rajongok. Anyukám puhán bujtatja át a kezem valami rózsaszín izén, aztán a fejemre is borít valamit. Közben azt mondogatja, hogy hű, meg azta, de nekem ez nem jelent semmit.
Felemel és a tükör elé visz, amely előtt ő is szokott készülődni. Azt mondja, irtó csinos pakk vagyok, és ne legyek morcos, higgyem el, szeretni fogom a sétát.
Nézem a fejem a tükörben és azon gondolkodom, hogy nem is tudtam, hogy nézek ki. A sapka rondán lenyomja kevéske hajam, ezért olyan kerek a képem, mint a telihold. Ezt a szót a szomszéd néni mondta rám tegnap, nem tűnt hízelgőnek a hangja. Anyukám boldog is volt, amikor elment. Halkan közölte, hogy vén szipirtyó, aki mindenbe beleüti az orrát. A sapkával kapcsolatban azonban igaza lehet, mert nem túl előnyös nekem. A kék izé sem, és van rajta valami, ami folyton birizgálja a nyakam. Nem kellemes viselet. Nem értem, hogy egy kis sétához miért kell ennyit készülődni, hiszen sétálunk mi eleget a szobában, olyankor sose nyomják a fejemet egy rongydarabba. Nem akarok duzzogni, ezért nem kezdek bőgni, látom, hogy anyukám nagyon örül annak, hogy kimozdulunk.  Úgy látszik, neki nem elég a szoba.

– Megmutatlak a világnak, kicsi kincsem! – súgja és megpuszil.

Én nem tudom ki ez a világ, de remélem, nem szúrós az arca és nem is akar közel hajolni hozzám, mert nem szeretem a rossz szagú bácsikat és néniket, és azt sem, ha csipkedik az arcom. Fel nem foghatom, hogy miért jó puszilgatni a talpam, de aki meglátogatja anyukám, biztosan, meg akarja enni valamim. Mind azt sorolják, hogy egyem a kis húsát, vagy a kis lábát, megzabálom rögtön. Ilyenkor attól félek, hogy képesek lesznek valóban megenni engem, pedig biztosan nem lehetek finom.

Így végiggondolva nem kis izgalommal figyelem, ahogy anyukám bezárja az ajtót, aztán kigyalogol velem valahová, ahol egyszer csak letesz, és azonnal elkezd felettem mozogni a világ. Elindulunk.  Nem is olyan rossz ez az imbolygás. Tetszik, ahogy fel-le huppanok. Nézek kifelé, de érzem, hogy lassan elálmosodom. Mégse tudok elaludni, mert néha megállunk, olyankor sikoltozó nénik hajolnak fölém és azt kérdezik anyukámtól, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ezen nagyon felháborodom, mert nem hiszem el, hogy nem látják, hogy igenis lány vagyok. Még a fejemen az a valami is jelzi. Ezt onnan tudom, hogy apukám azt mondta rám, hogy tegyen a fejére valamit anyukám, nehogy megfázzak, de az lányos legyen, mert ő büszkén akar engem mutogatni.

Így már biztosan tudom, hogy lány vagyok. A séta alatt anyukám folyamatosan mesél nekem. Mutogatja a fákat, néha kismadarat is látunk, azaz ő, de én csak hallgatom édes hangját, amitől lassan zsong a fejem, és el is aludnék, ha nem bukkanna elő egy rikácsoló néni és nem támadna le engem. Majdnem felvesz, de anyukám megkéri, hogy ne tegye. A néni erre megsértődik, és annyit mond, nem kell annyira elkényeztetni a gyereket, mert annak böjtje lesz.
Hogy milyen böjt, azt még nem tudom, de az biztos, hogy nagyon boldog vagyok, amiért anyukám nem engedte, hogy bárki kikapjon a meleg fészkemből és szorongasson.  Tudom, hogy mindennél jobban szeret engem, ezért tiltakozik, és azt sem bánja, hogy a néni hirtelen megsértődik és el is köszön. Jobb is lett azonnal a kedvem. Csak mi ketten maradunk és én ettől azonnal megnyugszom. A levegő meg csak ring, ring körülöttem, és én lassan lehunyom a szemem. Erőlködöm egy ideig, mert nem akarok aludni, de valaki biztosan álomport szór arrafelé. Anyukám megáll egy padnál, leül és még hallom, hogy annyit mond:

– Aludj csak szépségem, én vigyázni fogok az álmodra.

fotó: Pinterest