Ahhoz, hogy meglásd és átérezd a csodát, túl kell lenned a magad tragédiáin.

Amikor már nagyon mélyen voltam, úgy a meddőség harmadik évének végén, már egyáltalán nem volt szemem a csodákra. Ha meghallottam, hogy ennek vagy annak sok évnyi várakozás után babája született, hárítva legyintettem: “Vele megtörtént, de velem úgysem fog…”

Aztán rátaláltam egy fantasztikus gyász- és meddőségi terapeutára, aki pár hónap alatt, tégláról téglára lebontotta a tragédiáim falát, és képessé tett arra, hogy meglássam a csoda élesen beszűrődő fényét.

Nem sokkal ezután megérkezett a fiam egy fővárosi gyermekotthonból, majd két évvel később a kislányom egy vidéki koraszülött intenzívről. Az, hogy ők élnek, ráadásul én lehetek az anyukájuk, egy máig is szívemet-lelkemet lenyűgöző csoda.

Amikor életadóikra gondolok, megpróbálok úgy nézni rájuk, mint akiket körbevesz a tragédiájuk fala. Hogy miért mondtak le a gyermekeikről? Mert képtelenek voltak meglátni és átérezni a csodát, amelyet a szülésben és gyermekükben kaptak. Hiszen gyászoltak, éheztek, bántalmazó kapcsolatban éltek… ezek a téglák pedig eltakarták előlük életük csodáját.

“Hogy voltak képesek lemondani a gyerekükről?” – kérdezik tőlem oly sokszor hitetlenkedve vagy felháborodva. Hát, így. Aki be van falazva, az a sötétben ül. És nem látja meg a csodát.

Ez nem az ő bűne. Ez egy állapot. A szomorú valóság.