“Nem kell már neked harmadik gyerek, kislányom. Hidd el, az ember olyan gyorsan öregszik és hirtelen veszti el rugalmasságát, hogy el sem hiszed.” – csillapította anyukám töretlen lelkesedésemet, amikor megosztottam vele a hírt: ismét bővül a családunk, még ha csak egy rövidebb időre is – befogadó családként éljük tovább az életünket.

Harminckilenc vagyok. 26 évesen mentem férjhez és 36 voltam az első örökbefogadásnál. “Elkéstem”, sokszor így érzem, de ez nem az én hibám. Meg a férjemé sem, és Istené sem. Ez így alakult.

Sokan vitatják, hogy hány éves korig “kell” szülni, vagy meddig lehet örökbe fogadni. Fura, mert pont senkinek semmi köze nincs hozzá.

Bármikor érhet minket baj, és ugyanúgy: bármeddig lehetünk fittek, fiatalosak és tettre készek. Csupán félelemből nem vállalni valamit oktalanság lenne. Így kezdtem el 39 évesen küzdeni azért, hogy még babázhassak egy ideig: ezért lettem nevelőmami.

Most, hogy már a küszöbön állok, és bármikor megérkezhet a baba, azért elfogott az aggodalom… A szüleim betegségével például nem számoltam – sosem voltak betegek, most meg kiderült, hogy apukám ágyban fekszik, fáj a hasa! – mint ahogy egy válást vagy egy munkanélküliséget sem fontolgattam…

Talán mégis csak ezért kell egy kicsit alaposabban megfontolni, mikor vállalunk gyermeket negyven körül… mert ez már tényleg a B oldal – ha nem is feltétlenül nekünk, de a szüleinknek vagy a házasságunknak minden bizonnyal.