Emlékszem, általános iskolában mennyire irigy voltam az osztálytársaimra. Pechemre valahogy sikerült kifognom egy olyan közösséget, ahol az újgazdag szülők elárasztották a gyerekeiket mindenféle földi jóval. Én meg ott feszítettem lány létemre a bátyám kinőtt cuccaiban és majd elsüllyedtem szégyenemben, mert nekünk nincs kocsink.

Volt nálam rosszabb helyzetben élő is. Egy roma fiú, négy vagy öt testvérrel – már homályosak az emlékek – a származása miatt pedig soha senki nem akart a padtársa lenni. Bevallom őszintén, én is kerültem, hiszen a buta kislányok követik az aktuális trendet, csak hogy elfogadja őket a tömeg. Aztán hetedikben a kötelező farsangi palotástáncnál ő lett párom. Majd a padtársam. Jóban lettünk, mert egyre kevésbé érdekelt, mit gondolnak a többiek rólam.

Felszabadító érzés volt, és jólesett szeretetet adni olyannak, akit évek óta mellőztek a saját kortársai.

Sajnáltam szegényt. Tudtam, hogy otthon parketta vagy szőnyeg helyett sima döngölt padlójuk van. Felnőtt fejjel persze a napnál is világosabb, hogy a szegénység vagy a származás nem szégyen – pláne nem egy kisgyerek szégyene – de 8-9 éves fejjel azért ez nem magától értetődő. Hogy mi lett a régi osztálytársammal, nem tudom. De ha a körülményei nem változtak, nem jósolok neki nagy jövőt. Jobban belegondolva nekem is csak azért sikerült lediplomáznom, mert mindamellett, hogy dolgoztam, egy sor segítséget is kaptam. Állami finanszírozású szakra sikerült bejutnom, ösztöndíjjal, szociális támogatással és egy olyan olcsó kollégiummal, aminek a havi bérleti díját egy átlagos diák egy este alatt elissza.

Törvények és állami támogatások segítettek, hogy ne az anyagi helyzetemen múljon, kihasználom-e a képességeimet. Viszont a törvények is először fejben születnek. Az pedig, hogy milyen gondolatokat adunk át a következő generációknak, tőlünk függ. Taníthatod a gyermekednek azt, hogy taposson át másokon, úgyis ez a gyorsabb út. De megmutathatod neki azt is, hogyan álljon ki másokért akkor, akkor is, ha egy egész osztály ellene fordul. Ez lesz a nehezebb. De őszintén szólva bizakodó vagyok.

Mert az én gyerekkoromban még nem voltak alacsony padlós vonatok vagy villamosok. Nem volt annyira alapvető, hogy egy nő gyerek mellett karriert is építhet, mert a férje is kiveszi részét a házimunkából és a szülői teendőkből. Pedig nem voltak olyan régen azok a ’90-es évek – és nem igaz, hogy régen minden jobb volt. Nem állítom, hogy már a célegyenesben vagyunk, bőven akad még pár tisztázandó félreértés a fejekben. De ez innentől kezdve már a mi felelősségünk. Hogy megtanítjuk-e a gyermekeinknek, hogy az emberi értékeknek semmi köze a származáshoz, az anyagi helyzethez vagy a ahhoz, hogy kinek mi van a két lába között. Meg lehet ünnepelni az esélyegyenlőség napját, de az év 365 napján cselekedni többet ér.