Az anyák napja volt a kedvenc ünnepe. Ilyenkor nem felejtett el huncutul kacsintani egyet a sorsra, akitől pár éve kicsikarta, hogy ő is anya lehessen. Hiszen miféle kacifántos csoda kell már ahhoz hogy egy egyedülálló ápolónő egyszer csak egy kisfiút pelenkázzon?

Minden ünnepet az osztályon töltött. Nem is bánta: jobb volt, mintha az albérletben ücsörgött volna, a színes falvédőt bámulva. Így legalább nyugisabban ölelgethette, etetgethette a tenyérnyi életeket. Távolról petárdák durrogása és állati kurjongatások hallatszottak… mégis, olyan észrevétlenül fordult át az óév az újba: babával a karjában.

Addigra már biztossá vált, hogy az anyja nem jön vissza Ádámért. A csöpp fiúcska végtaghiánnyal jött erre a világra, és, úgy tűnt, egyedül kell szembenéznie ezzel a nehéz sorssal. Ahogy bámulta az alvó gyermeket, valami eddig nem tapasztalt melegség járta át. A sajnálat, a harag és a tanácstalanság, ami addig környékezte, úgy szállt fel a szívéből, mint a színes tűzijátékok a szomszédos téren.

Reggelre tudta, mit akar. Vagyis kit.

A januári első munkanapot telefonálgatással töltötte. Barátnő, ügyvéd haver, gyámügy… de még a pszichológusát is feltárcsázta. A bürokrácia pár nap alatt úgy állt be elé, mint a kukás autó kedd reggel a kis utcában: nem lehetett megkerülni, átugrani, sem elslisszolni alatta. Csak türelmesen ki kellett várni, hogy elgördüljön előle, ő pedig folytathassa útját… életét.

Mire az inkubátor megérlelte Ádám Szilvesztert – ő már csak így hívta addigra -, az ő mellkasa pedig az anyai szívet, megszületett a hivatalos döntés is: őket többé már nem választhatja el semmi és senki.

Boldog anyák napját minden édesanyának, örökbefogadónak, nevelőmaminak, várakozónak, magzatát elvesztőnek, társa gyermekét ölelőnek… !