Jaj, mi történik, segítsen már valaki!
Először is belekényszerítettek egy szűk rongyba, ami most úgy áll rajtam, mint a madárijesztőn a kabát. Lifeg itt, lifeg ott. Hiába jeleztem finoman, hogy nagy az én rám, csak mosolygott egy szempár és már gyömöszölt is be egy vastag hacukába.

Nem értek már semmit. Minek ez a sok cucc, amikor itt benn gatyarohasztó meleg van? Hogy mi az a gatya, nem tudom, de nemrég hallottam, hogy valaki ezt mondja. Gatyarohasztó, ez tetszik.

Nézek jobbra, nézek balra, de senki nem szól. Aztán felemelnek, beletesznek valami ringatózó ágyba és már zötykölődöm is a levegőben. Attól tartok, kidobom a tejtaccsot, aztán meg majd nézhetnek. Miért nem figyel rám senki, ha már ennyire ordítok? Sehogy nincs ínyemre ez a himbálózás.

És megjelenik ő. A második anyukám. Megcirókálja az arcom, és kedves hangom annyit mond, ne féljek, pici utazás és otthon leszünk.

Próbálom megérteni a szavait, de nem megy. A pici utazás azt jelenti, hogy megkötöznek, rázkódom, mint egy gumilabda, itt-ott látok valamit elsuhanni, közben meg anyukám beszélget valakivel. Csak én vagyok, mégse nekem mond kedves szavakat. Valami bácsi felelget neki, és ígéri, hogy nagyon siet. Anyukám meg mosolyog, mert boldog. Én is az lennék, ha nem rázna szét ez a valami. Csupa kék-zöld lesz így a gyenge testem! Álljunk meg már, kérem szépen, erről engem nem értesítettek!

Hoppá, meghallották a szavam, lassul ez a zötyögtető, majd megáll. Anyukám szeme ragyog, és kioldoz a rabságomból.

– Hát nem gyönyörű? – kérdi valakitől, aki elég furán méreget, aztán kinyújtja a nyelvét. Szőrös, liheg és a szaga sem a legjobb. Félek, hogy megnyal. Hangjától menten összecsinálom magam. De tényleg!  Hirtelen én sem leszek túl jó szagú.

Anyukám nevet és megsimogatja a szőrös fejet, ami hiába beszél hozzá, nem válaszol. Hozzám viszont közelítene, de rászólnak, hogy nem szabad, majd csak később.

Felnézek és szállnak felettem apró micsodák, mielőtt azonban elmerülnék a nézelődésben, pár himbálózás után beérünk egy finom illatú helyiségbe.

Anyukám letesz, fintorog, kicsomagol.

– Üdv, kislány itthon! – mondja kacagva. – Te aztán alaposan teleraktad a pelust.

Még hogy én? Nem raktam én tele semmit, fogni se tudok még, de ha ő azt mondja, biztos így van.

Ficánkolok, rugdalózom, miközben csinos fenekemet törölgeti. Juj, de jó is nekem így szabadon! Örömöm nem tart sokáig, mert megint csomagolóba kerülök.
Anyukám felemel, körbeforog velem és közli, hogy, hogy ez az én szobám, és minden rám vár. Rengeteg érdekes dolog van a falon, az ágyamban is puha izék. Megmutatja az ablakon át a kertet és a szőröst is, akit Fifinek nevez. Fifi vakarózik, majd egy légy után kap. Nem éri el. Szóval, ez akart engem megnyalogatni? Tán nem ételnek gondolt?

Erről jut eszembe: Éhes vagyok, de még nem szólok. Nem akarom folyton nyaggatni valamivel. Figyelem, ahogy tesz-vesz körülöttem. Hallgatom duruzsoló hangját. Vagy tízszer elmondja, hogy nekem nem kell félnem semmitől, itt most otthon leszek. Azt is mondja, nagyon régen várt rám. Ezt nem értem, hiszen alig ismer. Hogy várhatott volna rám, amikor azt sem tudta, hogy létezem? Mégis mosolyognom kell, mert vidám szeme úgy ragyog, mint az előbb, kinn a nap.

– Istenem, nézd! – kiáltja valakinek. – Ez a drágaság nevet! Tud nevetni a mi kislányunk!

Összepuszilgat és meg büszkén vigyorgok, mert én vagyok a drágaság, akinek ennyire örül az anyukám meg az a szakállas fickó, aki épp belép az ajtón.

A második anyukám – Az első részt itt elolvashatod

fotó:saranagelphotography.com
Pinterest