Vártam rád! – Az első gyermekem

Lehet, hogy senki nem hiszi el, de vártam rád! Mindennél és mindenkinél jobban. Nagyon régen felkészítettem a szívem és lelkem arra az érzésre, amellyel befogadlak az életembe.

Nem azért fogadlak be, mert nekem nem lehet gyerekem, hanem mert mindig is tudtam, hogy annyi bennem a szeretet, hogy jutna sokaknak, akik máshonnan alig kapnak.

Én anya akartam lenni világéletemben. Tudtam, hogy azért jöttem a világra, hogy szeretetet adjak. Nem vagyok szent vagy különleges. Tökéletes sem, de az biztos, hogy tudok szeretetet, figyelmet és törődést adni. Ezért kell nevelőszülővé válnom.

Tudatosan készültem erre az útra, ezért nem riasztott meg, hogy tanfolyamra kell járnom, hogy pszichológus vizsgált meg, mert pontosan tudtam, hogy a felkészülés nagyon fontos része a folyamatnak.

Az utcánkban lakott egy hölgy, akivel szóba elegyedtem, és láttam, hogy ő hogy csinálja ezt a nevelőszülősdit. Tetszett nekem, hogy mennyire rugalmas és kedves, pedig négy gyerek zsongott mellette, de ő egyszer sem volt türelmetlen. Kérdeztem tőle, hogy lehet ez? Legyintett, és azt felelte, muszáj könnyednek lenni, az élet amúgy is tele van problémával, küzdelemmel, legalább a gyerekek közt vidám és játékos lehet.

Nem, nem azt állította, hogy habos torta bármelyik hétköznap, csak közölte, hogy sok minden függ attól, mennyire tudunk lazák maradni és tudjuk elfogadni, hogy nem oldhatunk meg mindent százszázalékosan.  Ezen sokat gondolkodtam, mert legtöbben folyamatosan a tökéletességre görcsölnek rá, közben meg elfut mellettük az élet.

A tanfolyam alatt egyre jobban megismertem önmagam és az egész folyamat végképp rádöbbentett arra, hogy nekem ez a helyzet menni fog. Azért fog menni, mert én ezt akarom csinálni. Azért fog menni, mert biztos vagyok benne, hogy a gyerekek, akik majd hozzám jönnek, majd úgy találnak örökbefogadót, hogy később tele lesznek szeretettel és bizalommal.  A tanítás alatt megtanultam, hogyan kell figyelni rájuk, hogyan legyek a legjobb számukra abban az átmeneti időszakban, amíg én leszek számukra a biztonságot, figyelmet és törődést nyújtó felnőtt.

A barátnőm azt mondta, számára mindez elképzelhetetlen. Mi lesz, ha majd annyira megszeretem őket, hogy megszakad a szívem, ha elmennek? Nem tudom, nem gondolok ilyesmire.
Úgy készülök mélyen legbelül, hogy tudom, rettentően fontos, hogy higgyek magamban. Higgyek abban, hogy jól csinálom, hogy jó, amit teszek, és ne ítélkezzek semmilyen módon.
Soha egyetlen egy pillanatban sem tudhatom, érezhetem miért is mondtak le ezekről a gyerekekről. Lehet, hogy ismerni fogok bizonyos részleteket, de nem tisztem kijelenteni, mi volt rossz vagy jó. Nekem az lesz a dolgom, hogy a sebeket begyógyítsam, a fájdalmat eltöröljem. Olyan tapaszt kell használnom, amely láthatatlan, de annyira erős, hogy a jéghegyet is kimozdítaná a helyéből. Lehet, hogy épp erre lesz szükség, mert nem tudhatom,  melyik gyerek lelkében képződött jéghegy. De ha már ott van, ha már felépült, és az évek alatt egyre magasabbra nőtt, nekem majdan az lesz a dolgom, hogy megolvasszam.

Vártam rád, mert tudtam, hogy eljössz!

Egyszer valaki azt mesélte nekem, hogy a gyerekek a születésük előtt kiválasztják, hová szeretnének születni. Megírják maguknak a sorsukat. Mindez hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt akkor, de az évek folyamán megértettem, hogy ha ez igaz, akkor engem is választani fog valaki nevelőszülőnek, mert tudja, hogy jó helyre érkezik.

És amikor kiválasztott, megcsörren a telefonom, és hallani fogom, hogy valaki keres, valaki elmondja, mi vár rám. Azt ígéri, bármikor a segítségemre lesz, ha elakadok vagy elbizonytalanodom. Attól tartok, lesz ilyen, mert nem vagyok tökéletes. A bizonytalanságom nem a szeretetem hiányából fog fakadni, inkább abból, tudok-e annyit adni, hogy egy vagy akárhány töredezett szív meggyógyuljon mellettem.

Erre vágyom, ezt akarom csinálni, mert ez az én feladatom. Nő vagyok, anya, szeretni jöttem a földre.

Kapcsolódó történetek:
A második anyukám
A második anyukám – Hazamegyünk!

fotó: Pinterest