A második anyukám

Fura itt lenni. Nincs túl meleg és nagyon erős a fény. Benn kellemesebb volt, otthonos és könnyedén lebegtem, úszkáltam ide-oda. Most nem úszom, helyette nézelődöm, fülelek és várom, hogy újra halljam szíve dobbanását annak, aki a testében melengetett. Sokáig voltunk egyek, és tudom, hogy szeretett engem. Most is szeret, de valamiért nem keres.
Picit ficánkolok, mert unom a felfelé bámulást, a plafon üres.

Megpróbálom megnézni az ujjaim, de nem megy könnyen. Néha lépteket hallok, rám mosolyog valaki, sőt még az arcomat is megcirókálja. De nem az, akire várnék. Hiányzik a nevetése és a sírása is. Sokat sírt, amíg együtt voltunk. Én próbáltam jelezni neki, hogy legyen vidámabb, én itt vagyok. Néha meg is rúgtam, de ő erre még jobban zokogni kezdett. Aztán, amikor  csak kettesben voltunk, elmondta, hogy nagyon szeret, de nem biztos, hogy együtt maradunk. Ezt nem értettem, hiszen végig együtt voltunk, hogy lehet az, hogy én nélküle éljek tovább?

A vizsgálatokat sem szerettem.

Azt sem, amikor fájdalmat okoztak neki. Mindig féltem, hogy nem lesz elég erős, ha bántották, de az volt. Hihetetlenül büszke voltam rá.

Most mégsem jön, csend van, és én nézegetem az ujjaim meg az üres mennyezetet.

Tudom, hogy valaminek történnie kellett, mert ő szeret engem.

Lépteket hallok, és nem messze tőlem megáll ő. Suttogva beszél, de én megismerem a hangját. Azt mondja, jót akar nekem. Jobbat, mint, amit nyújthatna. És sírva mondja, hogy szeret és bocsássak meg.
Nem tudom, mit kell megbocsájtanom, de az biztos, hogy én is mindig szeretni fogom.

Nem tudom, mennyi idő telik el, de látogatóm jön. Szép, barna szeme van és kedvesen mosolyog. Megsimítja az arcom és azt mondja, gyönyörű vagyok. Kellemes az érintése és az illata.

Másnap megint jön. Felvesz. Ringat és ringat. Nagyon jó vele. Magához szorít és kincsemnek hív. Erre muszáj kacagnom. Ettől elolvad. Még az sem zavarja, ha pár pillanat múlva tele lesz a pelenkám, mert ez már így van egy kiadós ebéd után. Mielőtt búcsút venne, sokáig nézi az arcom. Úgy érzem, szeret engem.

Megint eljött. Itt van és szeretget. Hozott nekem egy puha valamit, amit mellém tesz. Másik ruhát ad rám, és közli, hogy maga a csoda vagyok. Ez nem tudom, mit jelent, de az biztos, hogy neki öröm, én meg ettől ficánkolok. Jól esik az ebéd, a vacsora, és nem is sírok már sokat. Hallom, hogy valakik rólam beszélnek. Nevetgélve azt mondják, jó dolgom lesz. Már most az van, hogy lehet még jobb?

Várom a pillanatot, amikor meglátom azt a meleg barna szemet, aki annyi szeretettel néz rám. Tudom, hogy vele minden rendben lesz.

Hogy honnan tudom? Ezt nem lehet megmondani. Boldog vagyok, ha látom, ha megérint, ha becézget. Én vagyok az ő kincse, ez pedig átmelegíti a szívem, akármilyen kicsi is.

Felemel, puszilgat, ringat. Közli, hogy ne féljek, hazavisz és ő lesz az én anyukám mostantól. Mert sikerült valami, amit nem értek. De azt pontosan értem, hogy fontos vagyok neki és ettől a pillanattól vele lehetetek, vigyázni fog rám.

Nem is sejti, hogy nálam boldogabb baba nincs a világon. Próbálok nem büfizni, amíg beszél, de azért csak kibukik belőlem egy kevéske tej. Ő nevet, én meg riadt tekintettel nézem szépséges arcát és

már tudom, soha nem leszek egyedül, mert ő velem lesz a szeretetben, mert engem választott.