Barion Pixel

Öt dolog, amit a nevelőszüleimnek tudniuk kellett volna…

Nyolcéves voltam, amikor egy napon kihívtak óráról, és az igazgatói elé kellett mennem. Végigsétáltam a folyosón, és kicsit meg is örültem, hogy így ellóghatom a francia órát. Mire az igazgatói elé értem, a húgaim, Fanny és Etty, meg a bátyám Patty már ott ültek, karba tett kézzel, láblógatva. Mit tettek? Mit csinálhattam én?

A kistesóm, Etty elsős volt. Ő volt közöttünk a legkisebb. Szóval elkezdtük szórakoztatni, amíg kint vártunk. Amikor végre behívtak minket, megláttuk, hogy bent van egy rendőr, egy mosolygós néni, meg az igazgató. Köszöntek nekünk. Aztán folyton arról beszéltek, hogy most már végre biztonságban vagyunk. A rendőr órákon át faggatott minket. Nem mehettünk vissza órára, sőt, haza sem. Ehelyett a mosolygós nő beültetett minket egy autóba, és két hosszú órán át vezetett, míg egy nagy vidéki házhoz nem értünk. Ez volt az első, de nem utolsó utunk „új szüleinkhez”.

A „nevelőszülők” fogalma mindegyik tesómnak mást és mást jelentett. Számomra áthelyezést, magányt és félelmet. És ezek az érzések még mindig elevenen élnek bennem, 21 évvel később, kilométerekkel távolabb az első nevelőszüleinktől is, a jogi egyetem elvégzése után is, sőt azt követően is, hogy megnyertem az első peremet, és úgy is, hogy már egy szerető párkapcsolatban élek.

Azt remélem, hogy azzal, hogy megosztom a következő, nevelőszülőkhöz írt néhány tanácsot, segítek abban, hogy könnyebb legyen a szülőtől a nevelőszülőkhöz kerülés.

Ezt tanácsolnám a nevelőszülőknek:

Szükségünk van magánéletre! Rémült arcunk ölelésért és puszikért kiálthat. De ne, ne ölelgess és szeretgess minket túlságosan! Szükségünk van magánéletre, határokra. Igen, a szociális munkás talán nem ezt tanácsolta, de személyesen ismerve magát a gyermeket, más lehet a szituáció. Az én nevelőszüleim minden nap ölelgettek. Bejöttek a személyes terembe, rettentő sok érzelmet generálva, ami miatt azt hittem, elárultam vérszerinti szüleimet. Fontos leszögezni, hogy amikor viszont egy gyerek kéri az ölelést, mindig meg kell neki adni!

Minél kedvesebb vagy, annál rosszabbul érezzük magunkat! Kiszakadni egy bántalmazó családból azt jelenti, hogy mi nem igazán tudjuk, mi is az a kedvesség. Emlékszem, éjjelente ébren tűnődtem azon, miért nem szedhettem le a vacsora után az asztalt! Szerintem kezeljetek minket is úgy, mint a vérszerinti gyerekeiteket, legyen szó akár szabályokról, akár fegyelmezésről!

A vérszerinti gyerekeid nem biztos, hogy kedvesek velünk, ha épp nem vagy jelen… Mielőtt megérkeztünk, biztos elbeszélgettél a gyerekeiddel. Ha nem, akkor légyszi menj vissza a tanfolyamra, és pótold a tudásodat! Minden egyes gyerek gúnyolt! Mindegyik! Következetesen és sokáig csúfolódtak alkoholproblémákkal küzdő apám és pszichés betegségben szenvedő anyám miatt (nem, ők nem így fogalmaztak…). Gyakori, hogy a nevelőszülők túl sok információt osztanak meg vérszerinti gyermekeikkel a hozzájuk érkezőkről. Nem feltétlenül jelent jót. Figyelj jobban arra, hogyan bánnak az érkezőkkel a gyermekeid! És ne hagyj minket felügyelet nélkül együtt játszani velük…

Az idő minden sebet begyógyít! Ha jó nevelőszülő vagy (ha ezt olvasod, akkor minden bizonnyal közéjük tartozol!), biztos sokat gondolkodsz azon, hogy hogyan bánhatnál jobban nevelt gyermekeiddel. Aggódsz. Beszélsz róla a férjeddel. Még jobban aggódsz. Szeretsz minket – végtelenül és könnyedén – és ez meg is látszik. Sajnos, az összes aggodalmad, terveid, átrágott könyved és segítő csoportban való részvételed nem változtatja meg mindazt, amin mi átmentünk. Meg kell értened: megváltoztathatatlanul meg vagyunk sebezve. Nincs az a gumicukor mennyiség, ami ezt el tudná feledtetni. Erre egyedül az idő képes. Szóval: légy türelmes! Túlleszünk rajta! (A nyalóka néha segít egy picit azért…!)

Mindegy, mi történt, mi mindig hazavágyunk! Idősebb nővérem évekig élt a nevelőszüleivel. Ma már egy negyvenes nő, és még mindig látogatja őket. Bensőséges kapcsolata van nevelt testvérével, akit mindig nővéreként emleget. Úgy szereti őket, mint a saját családját. Amikor azonban nemrég megvette saját házát, és nem találta meg a megfelelő lámpát, összetört. Egy elveszett gyermeknek érezte magát ismét, akitől annak idején elvették az otthonát. Mindegy, mennyi idő telt el, nem számít, milyen messze van az az eredeti otthon, sem az, mennyire szerettél vagy szeretsz minket… mi mindig vissza fogunk vágyni oda, ahol születtünk, az otthonunkba! Ne, ezt ne vedd kritikának! A vágyakozás ugyanúgy hozzánk tartozik, mint a haj, melyet fésültél és a kéz, melyet annyira szerettél fogni – ez nem változik. És mi sem.

(A cikk fordítás. Forrása: www.sheknows.com)