Sok meglepetést adhatunk, sok jót tehetünk a gyerekünkkel, de a leghasznosabb, legmaradandóbb dolgok mégsem pénzben mérhető javak. Az önállóságra nevelés, a pénz beosztására való képesség vagy a munkában való kitartásra tanítás talán a legnagyobb ajándék az életben, amit gyermekünknek „ajándékozhatunk”.
Egy önálló(an közlekedő, vásároló, saját sorsáról döntő) gyermek például a szülő évekig tartó kemény munkájának, gondos példamutatásának „eredménye”.
Az intézményes körülmények között felnövekvő gyerekek sokszor éppen ezért nem önállóak, nem tudják beosztani a pénzt: nem volt részük közös vásárlásokban, nem voltak bevonva a döntések meghozatalába, nem kellett/lehetett egyedül közlekedniük a lakókörnyezetükben, talán nem volt zsebpénzük sem, amit diákmunkával megkereshettek – így nehezebben értik meg, milyen sokat kell dolgozni egy farmerre való pénzért.
A nevelőszülőknél nevelkedő gyermekek esetében jobb lehet a helyzet, hiszen családtagként jobban bevonhatóak a mindennapos döntésekbe, vásárlásokba, közlekedésbe. A legtöbbször mindez a nevelés a nevelőszülőkre hárul, hiszen egy elhanyagoló, vagy bántalmazó közegből érkező gyermek mit sem tud ezekről a dolgokról, sosem tanítottak neki hasonlót.
Néhány tipp, amivel növelhetjük a gyermek önállóságát:
- Zsebpénz: a zsebpénz lehet bármilyen kis összeg, hisz itt nem a számszerűség a lényeg, hanem az, hogy megtanítsuk: el lehet költeni egyszerre, be lehet osztani, vagy félre lehet tenni, hogy aztán egyszer egy nagyobb összege legyen. Vehetünk perselyt, vagy írathatjuk egy füzetbe, mennyi pénzzel rendelkezik.
- Vásárlás: később lesz böjtje annak, ha nem tanítjuk meg vásárolni a gyereket. Akár egy szupermarketben, akár a helyi közértben vásárolunk, bízzuk meg a gyereket feladattal: írja össze vagy olvassa fel nekünk a bevásárló listát, a boltban számolja össze, nagyjából mekkora összegnél tartunk a kosárba pakolás közben. A kasszánál adja oda az összeget, és várja a visszajárót, a nagyobbakat pedig az utalványok, bankkártya kódjának kezelésével is megbízhatjuk, persze, a felügyeletünkkel. Kisebb tételeknél megkérhetünk, hogy intézze el maga: vegyen kenyeret a péknél, miközben mi kint várjuk az utcán.
- Keressünk fel helyi börzéket, piacokat, ahol ruhaneműt tud venni magának a fiatal. Engedjük, hogy válogasson, kérdezzen az árakról, felpróbáljon neki tetsző darabokat. Nem csak az ízlése, de az önállósága is épül.
- Amennyire lehet, vonjuk be a tömegközlekedés használatába – akkor is, ha amúgy autóval közlekedünk. Tanítsuk meg egy jegyautomata kezelésére, vagy mutassuk meg, hol kaphat jegyet (jegyárus, újságos, stb).
- Ha gyalogszerrel is megközelíthető az iskola, először kísérjük el. Később beszéljük meg, hogy hol találkozunk – ez legyen egy látótávolságon belüli hely, mondjuk a suli melletti újságos. Így „ellenőrizhetjük”, hogyan teszi meg az iskolán kívüli métereket, esetleg hogy kel át az úttesten. Egy idő után már megbeszélhetjük, hogy félúton, a bolt előtt várjuk. Végül, ha valóban biztonságos a táv, és elég nagy a gyermek, elengedhetjük egyedül is.
- Ha megoldható, írassuk be önvédelmi kurzusra (fiúkat, lányokat egyaránt!), és tanítsuk meg velük, hogy kivel, mikor állhatnak szóba, vagy legyen egy jelszavunk… szóval növeljük a biztonságát azzal, hogy efféle önvédelmi technikákkal is felvértezzük!
- A szülői magatartás is fontos! Önálló gyermeket az nevelhet, akiben megvan a bizalom és a bátorítás szándéka a gyermeke felé. Tehát, ha az egyik nap kérdésekkel bombázzuk vagy kigúnyoljuk a hibája, ballépése miatt, a következő napon pedig elvárunk tőle valami nagy dolgot, megzavarjuk abban, hogy kialakuljon helyes önértékelése, magabiztossága, önállósága. Az, hogy magunkban őrlődünk, vagy aggódunk, természetes. De, ha elhatároztuk, hogy napról napra önállóbb gyermeket nevelünk, akkor tartsunk ki: mindig csak a neki megfelelő dolgokat várjuk el, adjunk lehetőséget a hibázásra, és bátorítsuk őt tovább!