Teréz anya egyik, számomra oly kedves mondata így szól: nem tehetünk nagy dolgokat, csak kis dolgokat, nagy szeretettel. Ezt pár évvel ezelőtt elolvastam, és azóta viszem magammal. Meg-megmérem rajta a tetteim. Amikor elégedetlenkedem a dolgaimmal, csak eszembe jut ez a kis idézet… és megnyugszom.

Néha a legkisebb dolgok a legfontosabbak. Például emlékszel arra, amikor a mamádnál etted a zsíros kenyeret hagymával? Nyár volt, koszos volt a lábad és a kutya ott lihegett a szőlőlugasban… megvan? Ugye, milyen kevés kell a boldogsághoz?

A kislányomat a csecsemő intenzíven, a kisfiamat meg a gyermekotthonban fürdették. Hosszú hónapokon át minden nap más ért hozzájuk, és minden nap előttük és utánuk is fürdött valaki. (Nyilván senki nem várja el az illatos buborékos, éneklős, simogatós fürdetést az ápolóktól vagy a nevelőktől – becsületükre legyen, hogy olyan sok kisgyermeket el tudnak látni napról napra, gondosan.) A napi rutin így vált egy sírós traumává, mire hazataláltak.

Örökbe fogadásukkal nem csak az a nagy dolog történt meg velük, hogy családba kerültek… hanem sok-sok apró dolog is a helyére került. Például énekelt nekik valaki fürdés közben – én -, mindig ugyanaz a kéz fürdette, törölte, kencézte, öltöztette őket, ugyanabban az időben, csak rájuk figyelve. Ezeket a nem nagy dolgokat tettem, teszem meg én, (és a világ összes örökbefogadó- és nevelőmamija) – így ma már örömmel pancsolnak, fröcskölnek, sikítoznak, kacagnak.

Nem tudom – és nem is kell – megváltani a világot. Csak megszerettetni valakivel a fürdést. Vagy az evést. Alvást. Elvenni az orvosnál érzett félelmét. Kis dolgok ezek.