Ha azt mondják neked egy hátrahagyott babáról: “nagyon csendes”, “nem sír”, “magától alszik el”, “átalussza az éjszakát”, tudd, hogy ez nem egy örömteli, hanem egy szívszorítóan drámai hír.

Ez a baba már leszámolt velünk, felnőttekkel. Nem számít tőlünk jóra. Hatalmas, szép szemeiből süt a vádlás vagy a közöny. Nem akar kommunikálni, mert úgysem kap választ. Önmagát ringatja, mert tudja, hogy más nem fogja őt… Önvédelemből falat emelt maga köré – és sokszor azért nem fejlődik megfelelően testileg, mert a fal építésébe öli lelki erejét.

Kicsi Gyöngy – Földre érkezése óta – borzalmas dolgokon ment keresztül. Riasztóan koravén szemeivel sokat szemlélődik. Néz és hallgat. Ha elálmosodik, csecsemő módjára ordít, majd, ha rátalál az ujjára, tövig bekapva szívja ki belőle az álomport. Simogattam a mózeskosárban, hurciztam, a vállamra véve sétáltam vele… de semmi nem használt. Dacosan ragaszkodik a saját módszeréhez.

Amikor simogatom az egyik orcáját, azon az oldalon mosolyra húzza a száját. Mintha mágnesként követné szerető érintésemet.

Lassan, tégláról téglára kell lebontanom a falat, amit fél év alatt felpakolgatott picinyke teste köré. Be kell bizonyítanom, hogy bízhat bennünk… ugye, emberek?