A ruhákkal teli zsák fáradtan rogyik be a sarokba, meg is ijedek egy kicsit a hangtól… A szobát steril tisztaság illat lengi be. Üres vagyok.

Hirtelen rámtör valami szúrós önvád. Hogy túl hamar szabadultam meg tőle. A tárgyaitól, az illatától, a tapintásától, az emlékétől. Hagyhattam volna még… hisz kinek is ártok vele?

Senki sem szeret gyászolni. Beletörődni a hiányba. A nélküle élésbe. A bizonytalanságba – hogy hol és miként él majd ő nélkülem, és hogyan élek majd én, őnélküle.

Ő az első elgyászolt csecsemőm nevelőmamiként. Nem halt meg, sőt: örökbe fogadták. Huszonkét évig vártak rá! Persze, lehet mondani, hogy “de hisz te vállaltad”, “ó, hát csak hat hétig volt veled”… mégis fáj.

Tovább takarítok, pakolászom. Mégis jó lesz az úgy, hogy a pici ruhák és a mózeskosár nem lesznek szem előtt. Az felgyorsítja a gyászt. Ja, nem. De úgyis rengeteg teendőm van az ittmaradt három gyerekkel, majd az feledteti az elmenőt. Ja, nem.

Hiába is akarnék megszabadulni tőle, a gyászt siettetni, a gyermeket pedig a szívemből kimosni nem lehet.

Részem marad az öröm, és részem a fájdalom. Úgy tűnik, ez egy ilyen meló. A jó sírások, áldott gyászok hivatás