Láttátok már Greta Gerwig rendezőnő Barbie című filmjét?
És elgondolkodtatok azon, hogy milyen összefüggéseket lehet ebben felfedezni Barbi és a nevelőszülőknél élő gyerekek útja között?
Ha még nem, akkor jöjjön most a Barbie, egy egészen más nézőpontból, mint amit eddig képzeltél róla.
Barbi egy tökéletes világban él, ahol minden pontosan kiszámítható, ha jó – ha rossz, de mindig ugyanolyan. Nem gondolkodik azon, hogy jó-e ez a világ, amiben él, mert ezt ismeri, ez számára a természetes.
Így vannak ezzel a gyerekek is. Számukra az a normális, amiben élnek. Hiába látja a külvilág, hogy ez esetleg egy abnormális élet és igyekszik felnyitni az érintett szemét, ez egy szinte lehetetlen küldetés.
Aztán jön a váratlan fordulat, homokszem kerül a gépezetbe, és a gyermek – ahogy a filmben Barbi – egy teljesen másik világba csöppen. A változás pillanatában azonban azon, hogy ez jó, jobb, vagy rosszabb, nem gondolkodik. Neki ez itt és most nem is számít, mert számára idegen minden, és semmit sem akar jobban, mint visszakapni azt, amit eddig ismert. De onnantól, hogy megismeri az “új világot”, már soha többé semmi nem lesz a régi. Még akkor sem ha végül hazakerül, mert egy ilyen élmény alapjaiban változtat meg mindent.
És így vannak a gyerekek is, akik nevelőszülőhöz kerülnek a saját családjukból. Lehet az egy szervezett, jól működő, szerető és elfogadó közeg, a gyerek számára ez mind idegen. És mivel idegen, ezért elutasítja. Nem gondolkozik azon, hogy ez jobb-e neki, mert a gyerekeket az érzelmeik irányítják nem pedig a racionalitás.
Ahogy Barbi elindul a való világba vezető úton, olyan érzésekkel és tapasztalatokkal szembesül, amire senki sem készítette fel. De nem így van ez a nevelésbe vett gyerekekkel is? Ők is már korán megküzdhetnek olyan súlyos érzésekkel, mint a félelem, a düh, a szomorúság. Kirekesztve érzik magukat, mert már nem tartoznak oda, ahova eddig, de még oda sem, ahol most vannak, és ezáltal még inkább sebezhetővé válnak.
Miért fontos ez? Mert az, hogy ilyen érzelmeket élnek meg, amikor egy életüket megváltoztató folyamaton mennek át, teljesen normális, érthető és rendben van.
A kérdés nem az, hogy ezek a gyerekek ezt érzik-e, hanem az, hogy mi, nevelőszülők, hogyan viszonyulunk ezekhez az érzelmekhez és hogyan tudunk melléjük állni ebben a küzdelemben.
Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a gyerekek a gyász érzésével érkeznek hozzánk.
Amikor a filmben Barbie hazatért a való világban tett utazása után, azzal szembesült, hogy hiába van újra otthon, minden elveszett, és már soha semmi nem lesz ugyanolyan.
Teljes agóniába esett.
Hasztalan volt a szép szó, a győzködés, az érvek amiket a környezete felsorolt.
Csak feküdt, és semmi mást nem akart, csak hogy hagyják békén.
És mit tettek a körülötte levők?
Nem hagyták magára, támogatták, mellette voltak és végül ez vezetett ahhoz, hogy ebben az új helyzetben, elindulhasson a változás. Ez adta a lehetőséget ahhoz, hogy végül Barbie új identitást kapjon, és helyt tudjon állni a megváltozott körülmények között.
Maga mögött tudta hagyni a múltat, és elindult a már általa választott, új jövő felé.
Minden nálunk nevelkedő gyermek számára ez az az út, amit nekünk, nevelőszülőknek segítenünk kell bejárni és akkor valóban betöltöttük a szerepünket a ránk bízott gyerekek életében.
