Noha egy teljes évig készülődtünk a nevelőcsaládi feladatokra, több dolog váratlanul ért minket.

Például a baba érkeztéig odáztuk az autócserét, így most egyszerre sehova nem tudunk elmenni. Ez további kérdéseket vet fel: ki viszi a nagyot úszni, hogy megyünk le a szüleimhez, hogy oldjuk meg a cipővásárlást. Úgy tűnik, a felkészülés során főleg a lelki dolgokra fókuszáltunk: vajon jó-e az időzítés, hogyan készítsük fel örökbefogadott gyermekeinket egy nevelt baba érkezésére, hogy leszünk képesek elválni tőle, ha eljön az idő…

Néha örülök, hogy vakmerőek vagyunk, és nem racionálisak. Akkor ugyanis soha nem mertünk volna belevágni a nevelőszülőségbe. Így azonban benne vagyunk nyakig, és innen próbáljuk meg orvosolni a problémákat.

De nem csak mi, felnőttek “nem érkeztünk még meg” az új életformánkba… hanem a gyerekek sem. Erre ötéves kisfiam édes, és éleseszű meglátásából jöttem rá. Így nyugtatta meg kicsi Gyöngyöt:

“Ne sírj, pici baba, az ANYUKÁM már készíti a tápit neked!”

Bele fogunk rázódni, tudom. Abba is, hogy ki hogyan szólítja a másikat, abba is, hogy hogyan logisztikázzuk el a családot egyik helyről a másikba. Mert úgy döntöttünk, hogy minden problémára lesz egy megoldásunk, nem pedig fordítva.