Hatéves voltam, amikor Ádámot áthozták a konyhán, ütött-rúgott mindent, ordított, és olyan szavakat kiabált, amiket még felnőttektől sem hallottam soha. Ez volt nevelőszülőségetek nyitójelenete – egy fiú lépett az életünkbe, akit nemrég emeltek ki a családjából.

Ádám hamar otthonra talált nálunk, és én egy harmadik öcskösként tekintettem rá. Elborított a szomorúság, amikor beszélt a vérszerinti családjában elszenvedett elhanyagolásáról, az átélt bántalmazásokról. De a legtöbbször az együtt átélt vidám percekre emlékszem vissza, amikor megtanítottam olyan játékokra, amelyeket még nem ismert.

Mindig is vágytál arra, hogy nevelőszülő légy, ezt tartottad életed értelmének. Három gyermeked után a kis Ádámnak is vezetést, szeretetet, türelmet és támogatást nyújtottál azalatt a két év alatt, amíg a családunk tagja volt, addig a napig, amíg örökbe nem fogadták őt.

Tíz év telt el azt követően, én éppen betöltöttem a 18-at, amikor egyszer csak a semmiből jött egy telefonhívás Ádámtól – egy évtized után is fejből tudta a telefonszámunkat, és megköszönte mindazt a gondoskodást, amit tőled kapott annyi évvel ezelőtt.

A búcsú a legnehezebb mindig. Csecsemőként kerülnek a családunkba, majd két-három év után el kell engednünk őket. Nincs olyan tanfolyam, amely megtanítaná, hogyan kell ezt a veszteséget kezelni. Csak remélni tudod, hogy biztonságban és szeretve él tovább, távol minden elhanyagolástól vagy bántalmazástól – a vérszerinti, vagy az örökbefogadó családjával.

Annyira sok szeretet volt mindig is benned irántunk, és a nevelt gyermekeid felé is, akikből egyszerre mindig volt nálunk vagy kettő-három!

Ádámot még 80 gyermek követte, és a legtöbbel kapcsolatban vagy. Ez az, amire büszke vagyok, és tudom, hogy te is. Ma már szociális munkásként dolgozom, és tudom, hogy nevelőszülőnek lenni nem könnyű – durván nagy kihívás! Ennek ellenére te úgy meg tudtad könnyíteni! Olyan sok szereteted volt, amin osztozhattunk – pedig sokan kérdezték, hogyan tudom elfogadni ezt, hogy a szüleim szeretete nem csak az enyém! Én meg csak azt mondtam, hogy soha nem kellett megosztanom, mert volt belőle elég.

Az, hogy ennek a túláradó szeretetnek én a tanúja voltam, fantasztikus dolog, és azt gondolom, én vagyok a világ legbüszkébb és legszerencsésebb leánya.

Soha nem hallottad ezeket a gondolatokat tőlem, de most eljött az ideje, hogy elmondjam: te vagy a legelképesztőbb nő, akivel valaha találkoztam. A nevelőanyák hihetetlen „munkáját” sokan nem ismerik, nem ismerik el. (Azért tettem idézőjelbe a „munkát”, mert tudom, hogy a nevelőszülőség sokkal több, mint egy egyszerű munka: egy hivatás!)

A nevelőszülők idegeneket fogadnak az otthonukba, családjukba, életükbe és szívükbe, szeretetet és biztonságot nyújtanak. Ezért nem csak neked köszönöm meg, hanem a világ összes nevelőszülőjének, azt az odaszánást és szeretetet, amit a nehézsorsú gyermekek iránt éreztek.

Ezen kívül bátorítok mindenkit, aki a nevelőszülőséget fontolgatja: csináljátok! A legnagyobb kihívás, de a leghálásabb dolog is egyben!

Szeretettel ölel: leányod

(A cikk fordítás. Forrása: theguardian.com)