Az úgy volt, hogy… Na, nem, így azért nem kezdhetek neki… valami frappánsabb kellene. De mi? Hogyan mondod el a szülőknek, tesónak, rokonoknak és barátoknak, hogy nevelőszülő leszel? Ráadásul két örökbefogadás után?

Csak húztam az időt, és reméltem, hogy ugyanúgy, mint másoknál a gömbölyödő pocakot, az én dagadó szívemet is észreveszik majd a szeretteim.

Hát, nem vették.

Az idő pedig csak rohant, és vészesen közeledett az anyák napja. A filmpremier. Amikor ország-világnak bemutatják azt a dokumentumfilmet, amelyet a már szolgáló és a még készülődő nevelőszülőkről készítettek. És amelyben én is szerepelek.

Nem lenne jó, ha a tévéből tudnák meg, az biztos. Ugyanakkor a filmvetítés jó apropó arra, hogy közöljem a nagy hírt.

Ezért a következő e-mailt menesztettem el mindenkinek: “2020-ban a családunk új taggal bővül. Ezentúl nevelőcsaládként gondoskodunk majd egy-egy babáról, amíg nem fogadják örökbe. Motivációnkról és utunk alakulásáról az X csatornán beszélünk május 3-án este.”

Pont ugyanúgy közöltem első vándorbabánk érkezését, mint annak idején a fiam és a lányom örökbefogadását. A reakció is hasonló volt: “Felnőtt emberek vagytok, ez a ti döntésetek.” “Ha ti örültök, akkor annak mi is örülünk.” Volt, aki írt, akadt, aki felhívott, és persze olyan is, aki azóta is hallgat.

Mottó1: Az utadon sokszor egyedül maradsz. Aki mégis veled van, az őszintén támogat.

Mottó 2: Lehet, hogy a világnak te csak egy nem tervezett valaki vagy, de valakinek te vagy a világ.