Hiszem, hogy a szeretetet nem lehet megbánni – felkészülés a kistestvérre
Ha kistesó érkezik egy családba, a szülők több, mint fél évig készítgetik a gyermeküket a változásra: beszélhet a gömbölyödő pocakhoz, elkerekedett szemekkel nézheti, ahogy bent megmozdul a kisöcsi vagy a hugi. Egyre növekvő, irigységgel vegyes várakozással követheti, ahogyan a korábbi dolgozószoba bababirodalommá alakul – minden új, minden puha, és ő semmihez sem érhet hozzá.
Nálunk ezek a hónapok tíz napra redukálódtak, amikor a kisfiam után a kislányom is megérkezett – az ország másik végében, egy “másik néni” pocakjából. A hajnalban felállított rácsos ágy és a zsákokban álló rózsaszín ruhák látványát egyetlen hét alatt kellett feldolgoznia mindannyiunknak. Egy éppen ovit kezdő dackorszakosnak ez emberfeletti teher – és nem sokkal volt könnyebb nekünk sem.
Igent mondtunk. Pedig tudtuk: a baba beteg, és lehet, hogy állapota romlani fog. Mégis mentünk előre, és húztuk magunkkal a kisfiunk lelkét is. Nehéz volt, nagyon nehéz.
Azóta eltelt másfél év, a kislányunk pedig túláradó szeretettel közeledik a reggelente elviselhetetlenül tüskés bátyja felé. Jó lenne tudni, hogy vajon milyen kapcsolatuk lesz felnőttként. Hogy hibát követtünk-e el, amikor a terhelt múltú kisfiú után örökbe fogadtuk a szintén nem egyszerű életutú kislányt… Hiszem, hogy a szeretetet nem lehet megbánni.
Most egy újabb nagy hegyet mászunk meg – csak most már négyen, együtt. A gyerekek persze még nem értik (igazából én sem, hiszen sosem csináltam ilyet), mit is jelent nevelőcsaládként létezni és ideig-óráig gondoskodni egy kisbabáról. Aztán hagyni elengedni az ő örökcsaládjához.
Az első telefonhívás óta eltelt öt nap… készülődünk. A kisfiam kérdez, sürget. Aztán hallgat, majd hisztizik – tüntet az ismeretlen fenyegetése ellen. Feszülünk, enyhülünk. Nem könnyű – bár nem is ígérte senki, hogy az lesz…
