Félig üres? Félig tele!

Szeretek kész válaszokkal “dolgozni”, főleg az oly sokszor ismételt kérdések elhangzásakor. Nem vagyok egy spontán figura, na. Ilyen volt az örökbefogadás óta ezerötszázszor feltett “Nincs is saját gyereketek? Tudjátok, ki az anyja?” kérdéskör, amelyre egy idő után mindig ugyanazt feleltem: “Mindkettő a miénk, csak nem mi szültük őket. Nekünk hisztiznek, minket ölelnek: a mieink. És igen, tudjuk, ki az anyjuk: én!”

Mostanában a nevelőmamisággal kapcsolatban – amúgy persze teljesen jogosan – merül fel a “Hogy fogod tudni majd elengedni?” kérdés.

Napok óta agyalok ezen, mert igazából még magam sem tudom, hogy hogy leszek majd rá képes… de ez olyan “nesze semmi, fogd meg jól” válasz… szóval, dolgoztam egy kicsit a válaszon, és most ezt “magolom”.

“Nem azt nézem, hogy egy nap majd el kell engednem, és akkor majd rossz lesz, hanem azt, hogy ameddig itt van, addig jó: addig ölelhetem, etethetem és nézhetem, ahogy növekszik. Anyaságom pohara nem félig üres, hanem félig tele van.”