Amióta visszatért a munka világába – nem, mintha az előző évek nem a munkáról szóltak volna, egy gyermek nevelgetésével és a háztartás vezetésével – teljesen szétesett. Eldöntötte hát, hogy hetente egyszer segítőt hív, aki tisztává és rendezetté varázsolja a kis lakást, és kivasalja a legszükségesebb ruhadarabokat. 

Csilla valóban olyan volt, mint a neve: csillogott-villogott minden, miután elhagyta a lakást. A konyhában a tisztaság illata keveredett a kávé fanyar aromájával. Behunyta a szemét, és úgy próbálta élvezni a csendet… A csendet? Miért is van ilyen hatalmas csend? Emma az imént még itt csacsogott magában az előszobai tükör előtt.

– Emma? Emma, hol vagy, kicsim? – lépkedett gyanakodva a fürdőszoba felé. Ki sem kellett nyitnia az ajtót, a szag alapján már tudta, mi is történhetett: a kis helyiséget egészen beborították a barna golyók… Emma pedig az üres, szakadt macskatápos zsákot az arca elé tartva pityergett.
– Csak meg akartam etetni Kormit! – fakadt ki a négyéves szöszi, olyan fájdalmasan, mintha a világ legnagyobb bűnét követte volna el.
– Azt hiszem, azt a kávét nekem már nem kell meginnom – summázta magában, összeszorított ajkakkal. Hangosan azonban csak annyit mondott: “Keresek egy szatyrot, összeszedjük gyorsan az egészet.” 

A konyhába érve magához vette a porszívót meg egy zsákot. Hirtelen eszébe jutott, milyen sokat könyörgött anno a szüleinek egy háziállatért, mindhiába. Sosem lehetett sem kutyája, sem macskája, de még egy aranyhörcsöge sem… Most viszont itt van ez a jószág, Emma legnagyobb örömére – mert ő megengedte, hogy legyen. Egy szidás végleg elvenné Emma kedvét attól, hogy gondozza őt. 

Mielőtt visszatért, mégiscsak belehörpintett az asztalon hagyott kávéba, majd elmosolyodott.