„Már megint mekkora rendetlenséget csináltál!”
Valószínűleg minden szülő szájából elhangzott már ez a mondat. És valljuk be, néha teljesen jogosan. Egy nappali, ahol minden játék a földön hever, első pillantásra inkább káosznak tűnik, mint fejlődésnek.
Pedig érdemes egy pillanatra más szemmel is ránézni.
Amikor egy kisgyermek kiborítja a LEGO-s dobozt, szétszedi a vonatpályát vagy egyszerre öt különböző játékkal kezd el foglalkozni, nem feltétlenül rendetlenkedik. Sokszor éppen kutat.
Összehasonlít.
Kísérletezik.
Próbálgat.
Kapcsolatokat keres.
A gyermek számára a játék nem kikapcsolódás. Ez a tanulás természetes formája.
A kanapéból épített vár nem csupán egy kupac párna. Tervezést, problémamegoldást és kreativitást igényel. A földre borított építőkockák között válogatva fejlődik a figyelem, a vizuális észlelés, a kategorizálás, sőt még a finommotorika is.
Persze ez nem jelenti azt, hogy a rendetlenségnek ne lennének határai.
A gyerekeknek ugyanúgy meg kell tanulniuk rendet rakni, vigyázni a tárgyaikra és felelősséget vállalni a környezetükért. Ezek is fontos készségek, amelyekre szükségük lesz később.
A kérdés inkább az, hogy mikor kérjük tőlük a rendrakást.
Ha a játék közepén folyamatosan félbeszakítjuk őket, könnyen megtörhetjük azt az elmélyült figyelmet, amelyben a legtöbb tanulás történik.
Ha viszont hagyjuk kibontakozni a játékot, majd annak végén együtt rendet teszünk, a gyermek egyszerre élheti át a felfedezés szabadságát és a felelősség megtanulását.
Talán nem is az a cél, hogy mindig makulátlan rend legyen körülöttünk.
Hanem az, hogy különbséget tudjunk tenni a céltalan rendetlenség és az alkotó, fejlődést szolgáló „káosz” között.
Legközelebb, amikor játékok borítják a szoba padlóját, érdemes feltenni magunknak egy kérdést:
Valóban rendetlenséget látok… vagy éppen egy dolgozó kis agyat?
