Három hete vagyok nevelőmami. A lelkem még nem érte be a testemet. Dolgozom, szolgálok, csodálkozom, tanulok, sírok, nevetek… Nem könnyű. A háromgyermekes lét egy új dimenzió.

Kérdezik is sokan, hogy bírom? Hát, hogy? Valószínűleg úgy, mint a többi kisgyermekes anyuka. Vannak jobb, meg rosszabb napok.

A nevelőszülőség talán abban más, mint a vér szerinti anyaság, hogy tudod, amit teszel, az még a türelmetlenebb napjaidon is több, mint amit az a gyermek, akit a karjaidban tartasz, egyébként átélne, megkapna. Ez az extra teher, és az extra motiváció is egyben.

Vándorbabám iratanyaga olyan súlyos olvasmány volt, hogy csak másodszori nekifutásra tudtam elolvasni. Feldolgozni még a mai napig sem sikerült. Amikor tiszta pelenkát adok rá, amikor nem hagyom, hogy egyedül sírjon, amikor hosszan a szemébe nézek, vagy amikor a kezébe adok egy csörgő-zörgő játékot, már megteszek mindent, amit a kórházban, a gyermekotthonban vagy a vér szerinti családjában nem tudtak vagy nem akartak megtenni.

Ha valaki azt mondja, ő nem tudná ezt csinálni, vagy később elengedni a babát, igazat adok neki. Nem kell mindenkinek ezt csinálnia, az tény. Az sem biztos, hogy nekem menni fog.

De az hajt, hogy megértettem, felfogtam, hogy az én lelki világom és a gyermek valósága fájóan más-más dimenzió. Nem félthetem a szívemet, életvitelemet, jólétemet, miközben körülöttem abuzált, elhagyott csecsemők üvöltenek. A “valamit tennem kell” érzése nyom, sürget, ébresztget. Így közelednek a dimenziók.