2013-ban, 95 évesen elhunyt Nelson Mandela, a Dél-afrikai Köztársaság volt elnöke. A kalandos életű férfi börtönévei alatt kapott tuberkulózist. Tüdőbetegsége élete végéig elkísérte.

Mandela a xhosza néphez tartozott, és, mivel dédapja törzsfőnök volt, ő királyi sarjnak számított. Népes családjában ő volt az első, aki iskolába járt. Tanítónője adta neki a Nelson nevet.

Kilencéves volt, amikor apja tuberkulózisban meghalt, így  a Thembu királyi család feje, Jongintaba Dalindyebo lett a gyámja, aki gondoskodott a fiú taníttatásáról.

A fiú felvételt nyert a jogi egyetemre, és Johannesburgban ügyvédbojtárként elhelyezkedve, levelezőn végezte el tanulmányait.

Mandela fiatal korában a város szélén álló egyik nyomornegyedben lakott, ahol egyre erősebben tapasztalta a faji elkülönítés, az apartheid embertelenségét, ezért 1944-ben belépett a feketék jogaiért küzdő Afrikai Nemzeti Kongresszusba. 1948-ban Dél-Afrika fordulóponthoz érkezett, ekkor nyert ugyanis választást az apartheid megszigorításának ígéretével kampányoló fehér Nemzeti Párt (NP). Az embertelen rendszer ezekben az években teljesedett ki: a lakosság körülbelül háromnegyedét kitevő feketék lakóhelyéül rezervátumokat jelöltek ki, amelyeket többségük csak akkor hagyhatott el ideiglenesen, ha máshol dolgoztak.

A feketék rosszabb minőségű oktatást és egészségügyi ellátást kaptak, nem házasodhattak fehérekkel. Ennek az áldatlan állapotnak a megszüntetésére a feketék békés elégedetlenségi kampányt szerveztek – közöttük volt Mandela is, akit a többiekkel együtt letartóztattak. Akkor még ugyan felmentést kaptak, de a helyzet elmérgesedése miatt földalatti katonaszervezetet hoztak létre, amelynek élére Mandela került – ezért a megmozdulásáért ítélték végül huszonhét évnyi börtönbüntetésre.

A fekete politikai foglyokkal különösen szigorúan bántak a börtönben: mészkőbányában dolgoztak, nekik jutottak a legkisebb ételadagok, félévente csak egy levelet kaphattak és egy látogatót fogadhattak.

Mandela itt vált ikonikus alakká, az afrikai felszabadító mozgalom vezéregyéniségévé. Az élet nem állt meg: az apartheid szigorodott, a gazdaság mélyrepülésbe kezdett, sztrájkok és lázongások törtek ki az országban. Az ország 1989-re a polgárháború szélére sodródott, amikor is Frederik Willem de Klerket, a Nemzeti Párt liberális szárnyának a vezetőjét választották elnökké. Hatására a reformfolyamat felgyorsult. De Klerk hamar felismerte, hogy sürgősen tárgyalnia kell Mandelával, akit 1990 februárjában szabadon engedett.

Mandela megbékélést hirdetett, melynek hatására sikerült tárgyalással lebontani az apartheid-rendszert. 1994-ben megtartották az első szabad választást, amelyen a feketék túlnyomó többsége először szavazhatott, és amelyet Mandela nyert meg. Ő egy hivatali ciklust vállalt csupán, hogy példát mutasson a többi afrikai, hivatalához végletekig ragaszkodó elnöknek.

Élete végéig aktív maradt, és igazi példaképpé vált az afrikaiak számára. Három felesége hat gyermekkel ajándékozta meg, akik közül kettő halálát is fel kellett dolgoznia – az egyikük autóbalesetben, a másikuk AIDS-ben hunyt el.