Ahogy közeledik a tanév vége, egyre több szülő, pedagógus és nevelőszülő tapasztalja ugyanazt: a gyermek, aki hónapokon keresztül viszonylag együttműködő volt, hirtelen ingerlékenyebb, szétszórtabb, nehezebben kezelhető lesz. Gyakoribbá válnak a konfliktusok, a dühkitörések, a reggeli ellenállások, sok gyermek egyszerűen „elfárad”.
Különösen igaz ez az állami gondozásban élő, traumatizált vagy sajátos nevelési igényű gyermekekre.
Kívülről sokszor csak annyi látszik:
„Most kezd el rossz lenni.”
Pedig a háttér ennél jóval összetettebb.
A tanév során ezek a gyerekek rengeteg energiát fordítanak arra, hogy alkalmazkodjanak az iskola elvárásaihoz. Figyelniük kell, szabályokat követniük, teljesíteniük, beilleszkedniük. Sokszor olyan belső feszültségekkel küzdenek közben, amelyek a környezet számára láthatatlanok.
Egy traumatizált gyermek idegrendszere gyakran eleve fokozott készenléti állapotban működik. Az iskola pedig folyamatos ingerterhelést jelent:
- zaj,
- teljesítménykényszer,
- társas konfliktusok,
- kudarcélmények,
- megfelelési helyzetek,
- állandó önszabályozás.
Miközben más gyerekek számára egy nehezebb nap csak átmeneti fáradtságot okoz, náluk ez sokkal hamarabb vezet túlterhelődéshez.
Tanév végére pedig egyszerűen elfogynak a tartalékok.
Ilyenkor jelenhet meg:
- gyakoribb sírás,
- agresszió,
- visszahúzódás,
- figyelmetlenség,
- motiválatlanság,
- szabályszegés,
- vagy éppen teljes érdektelenség.
Sok gyermek ilyenkor már nem tudja ugyanazzal az erővel fenntartani azt az önkontrollt, amit hónapokon keresztül próbált működtetni.
Nevelőszülőként ezt otthon is érezzük.
Nehézkesebbek a délutánok. Több a vita a tanulás körül. Egy egyszerű kérésből is könnyen konfliktus lesz. Van, amikor úgy tűnik, mintha a gyermek „visszafelé fejlődne”, pedig sokszor egyszerűen csak túlterhelődött.
Különösen nehéz ez azoknál a gyermekeknél, akik számára az iskola nemcsak tanulási helyszín, hanem folyamatos érzelmi kihívás is. Sok nevelt gyermek állandóan figyeli a környezet reakcióit:
– elfogadják-e,
– sikerül-e megfelelnie,
– megint ő lesz-e a „problémás gyerek”.
Ez az állandó belső készenlét rendkívül kimerítő.
Talán ilyenkor lenne a legfontosabb nem csak a viselkedést nézni, hanem azt is, mi lehet mögötte.
Mert néha nem fegyelmezetlenséget látunk.
Hanem egy teljesen kifáradt idegrendszert, amely már nem tud tovább ugyanúgy működni.
És sokszor ilyenkor nem még több szigor segít a legtöbbet, hanem a biztonság, a türelem és annak megértése, hogy ezek a gyerekek gyakran sokkal nagyobb belső harcot vívnak, mint amit kívülről észreveszünk.
