Te hallottad már azt a kifejezést, hogy HOSPITALIZÁCIÓ?

Tudod, hogy az állami gondozott gyerekeket, akik intézetben töltik napjaikat, ez jellemzi? Ha magyarra akarom fordítani ezt a kifejezést, akkor ezt szeretethiány betegségének hívhatjuk.

Ezzel kapcsolatban az első vizsgálatok 1945-ben jelentek meg, amikor is azt tapasztalták, hogy a csecsemőotthonokba került gyerekeknél szembetűnő a fejlődési elmaradás, illetve kóros tüneteket mutattak.

Arra a következtetésre jutottak, hogy a személyes, valamint az állandó személy által biztosított ápolás és gondozás elmaradása miatt nem alakul ki a biztonságos kötődés ezeknél a gyerekeknél. Ennek a hiánya pedig súlyos következményekkel jár nemcsak a magatartás területén, hanem az én fejlődésében is.

A szakirodalom ál-értelmi fogyatékosságnak is nevezi a hospitalizmust, ugyanis az a tapasztalat, hogy az intézetben nevelkedő gyerekeknél később indul meg a beszédfejlődés, később lesznek szobatiszták, érdektelen a viselkedésük a környezetükhöz. Emellett tipikus viselkedési megnyilvánulásokat mutatnak, mint például a ritmikus törzshimbálás, ujjszopás, nyugtalanság, fejüket a kiságy falába vagy a falhoz, padlóhoz ütögetik, illetve váratlan, agresszív magatartás jelentkezik náluk.

Ezt a jelenséget ma is gyakran hibásan értelmi fogyatékosságnak diagnosztizálják, így ezek a gyerekek a mai napig tömegesen végzik fogyatékos gyermekotthonban, vagy az értelmi fogyatékos gyerekek számára működtetett óvodákban és iskolákban.

Ennek az állapotnak a kialakulása megelőzhető lenne azzal, ha a csecsemők a csecsemő otthonok helyett azonnal nevelőszülőkhöz kerülhetnének, vagy ha a már hospitalizálódott gyerekek esélyt kapnának arra, hogy képzett nevelőszülők gondoskodjanak róluk, akik a már kialakult állapotot mérsékelni tudnák, illetve segítenének a megfelelő fejlesztések alkalmazásával a fejlődési lemaradások leküzdésében.

Legyél te is nevelőszülő!

Mentsük meg közösen ezeket a gyerekeket!