A pihe-puha plédet még akkor vette, amikor várandós volt. Azóta sokszor elő-előkerült, hol takaróként, hol bunkerként, hol az együtt eltett cseresznye és meggy befőttek szárazdunsztjánál kap szerepet. Most újra takaró, amelyet éjjel jót átizzadt. Talán ma már nem is lesz láza, gondolta magában, és nagy nehezen kinyitotta a szemét.

A kanapén néhány elhasznált zsepi, amit tegnap este altatás után, és éjjeli magányában telefújt. Az óra öt ötvenet mutatott, ez most egy kicsit feldobta… legalább lesz ideje egy forró teát elszürcsölni, mielőtt…

– Jó reggelt! Hozok neked egy kávét! – törte meg a csendet egy vékony hangocska, és már dugta is az orra alá az apró rózsaszín műanyag poharat, amelyben persze nem volt egy cseppnyi gőzölgő fekete sem.

– Hogy aludtál, kincsem? – kérdezte Emmát, aki azonban már a nappali másik sarkában pörgött-forgott a babái között.

Elmosolyodott. Régen se nagyon adta át magát a betegségnek, de azért az első napokban szeretett ágyban maradni… most azonban erre esélye sem volt. “Egy anyának nincs ideje betegnek lennie!” – jutott eszébe a – minap valami mamás oldalon olvasott – mém, amivel akkor nem, most azonban nagyon egyet tudott érteni.

A rózsaszín csészébe hamarosan kakaót kell öntenie, a kenyérre sem kerül vaj, ha ő nem keni rá, és a nagyon rendes barátnője sem tudja Emmát oviba vinni, ha előtte nem öltözteti fel szépen.

Emma mosolya, lénye mindig lerövidítette a betegeskedéssel töltött napokat. Miatta gyógyult gyorsabban: ő volt a gyógyszere, a vitaminja. 

Ha valaki ezt négy éve így mondja neki, csak kineveti…