Nincs idő voltaképpen semmire. A ma embere nem akar a mában élni. Vagy a múltba tekint, és azon siránkozik, hogy mi volt jobb régen, vagy pedig a jövőbe, ami nincs.

A jelen pillanatait nem tudja megélni, élvezni, nem is látja meg.  Ez a gyerekeinkkel kapcsolatban is észrevehető.  Örökösen siettetjük őket. Legyen már szobatiszta, tudjon már beszélni egyéves korában, álljon fel, járjon gyorsabban, mint a szomszéd vagy a barátnőnk gyereke. A verseny a születés, de talán a terhesség pillanatában elkezdődik az ő életében. Mindig tele vagyunk elvárásokkal, amik a gyermekeink felé a legsürgetőbbek és a legnagyobbak.

A társadalom nem könnyíti meg a szülők életét, hiszen a média folyton azt sulykolja, hogy kinek mije van, miben sikeresebb, mennyit fogyott, milyen izgalmas az élete és milyen csodálatos minden körülötte. Nehéz kiállni a sorból és távolról nézni, hogy mások hogyan rontják el az örömöt, amivel a gyermekkel közös életre szerződtek. Talán a GYED-en lévő kismamák még boldogok, feltéve, ha nem hallják minden nap, hogy kinek milyen szenzációs a gyereke, mikor pisilt, mikor kakilt, és hogy mennyire okos, mert felismeri az összes autó márkajelzését, amivel a homokozóból hazasétálva találkoznak. Sokan úgy kezelik a gyereküket, mintha, ha egy versenyló lenne, a teljesítmény a fontos és kész.

Ha lassítanánk, akkor észrevennénk, hogy a gyerek még milyen lelkes, mennyire el tud merülni valamilyen tevékenységben, hogy örül egy ártatlan katicabogárnak. Nem akar óvodáskorában angolt tanulni, mert az később nagyon jól jön. Ezt csak az aggódó szülők hiszik…. Egy frászt. Magyarul lenne jó tanulnia, hogy értse a szólásokat, közmondásokat, hogy a szókincse ne 100 szóból álljon és a telefont ne tudja jobban nyomkodni, mint megköszönni valaki kedvességét.

A nyomás óriási, mert sokan úgy vélik, hogy egészen korán kell mindent megalapozni, négy-öt évesen tanuljon a gyerek néptáncot, sportoljon, nyelvet meg pláne. Mert lemarad, mert az idő elmegy mellette. Ezért az óvodásnak már feladatai vannak, már különórákra viszik. Legyen az bármilyen játékos, élvezet, az akkor is kötött foglalkozás. Természetesen sok gyerek igényli ezt, jól érzi magát egy különórán, szívesen táncolgat vagy úszik. Ezek mind-mind hasznosak, de….

Vajon gondol-e sok szülő arra, hogy nem baj, ha a pocsolyákba gázol, ha nagyon sáros a nadrágja, ha fülig maszatos, ha 10 csigát szed fel egy tavaszi eső után és kihordja őket a járda szélére, mert megmentené őket attól, hogy rálépjenek, hogy akkor a legboldogabb a gyereke? Csak rá kell nézni, hogy csillog a szeme, hogy a ragyog a tekintete, mert gyíkot látott a kövek között. Olyasmit tud, amit mi, felnőttek már réges-régen elvesztettünk: örülni a kis dolgoknak.

Ha egy csendes hétvégén együtt ültetünk virágot, vagy gazolunk a kertben, ha együtt csináljuk a kókuszgolyót, ami nem is golyó már, hanem lassan a tekebábok réme, akkor teszünk a lehető legtöbbet. Velük vagyunk….Nem hagyjuk őket egyedül, nem kapkodunk a telefonunk után, nem csetelünk fél szemmel a barátnőnkkel, hanem mosolyogva nézzük a maszatos kölkünket, akinek a szemében olyan csillogás van, amitől a szívünk átmelegszik.

Ha megkezdődik az iskola a gyerek számára, akkor szinte alig marad idő játékra. Ekkor még nagyobb lesz a külső befolyásolás, hiszen mindenki viszi, hozza, rángatja ide-oda a gyerekét, mert az fontos, hogy sportoljon, versenyezzen, tanuljon, kézműveskedjen, ugrókötél szakkörre járjon, balettozzon. Vagyis csináljon valamit. Milyen jó lenne, ha a gyerek egyszerűen nem csinálna semmit! Csak elsajátítaná az iskolai dolgokat, kicsit gyakorolna, majd futna, labdázna, biciklizne, sárból várat építene, otthon segítene a vacsora készítésében. Egyszerűen csak olyasmit csinálna, amit mi felnőttek nem nevezünk hasznosnak. Csak úgy gyerek lenne.

Milyen jó lenne, ha ebben a száguldó időben megállnánk mellette, vele lennénk és azokat a napokat, perceket élveznénk ki, amit együtt lehet csak! Mert ő csak vendég a háznál…Elmegy. Nem sokáig akarja a mi társaságunk. Nagyon hamar nem leszünk döntő tényezők az életében. De jó is lenne, ha nem különóráról különórára rángatva az autóban vitatnánk csak meg az élet dolgait, amikor is százszor cseng a telefonunk,

kiabálnak körülöttünk a türelmetlen autósok, ránk dudálnak, káromkodnak….

Mi, felnőttek nem hagyjuk élni a gyerekeinket, mert nekünk fontos a teljesítmény, a verseny, a külvilág dicsérete, véleménye. Tisztelet a bátraknak, akik mernek mások lenni!

A legsikeresebb, legtehetségesebb emberek nem azért lettek azok, mert kiskorukban rájuk erőltették a szüleik saját vágyaikat és az elvárásaikat. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz és nem azt szajkózzuk, hogy csak jobbat akarok a gyerekemnek, mint, ami nekem volt, mert ez egy más világ, akkor bevallhatnánk, hogy nem ez a jó út. Ne így akarjuk jobbat! Mert ez nem az.  Ez csak az, amit a társadalom elvár!

A jobb az, ami bennünk van, belül. Amikor azt érezzük, na, most elég.  Ilyenkor pontosan érezzük, hogy végtelenül fáradtak vagyunk, és ekkor nem akarunk már megfelelni a külvilágnak. Ritka pillanat ez.  Meg kell állni. Bátornak lenni és nem hagyni, hogy valaki más megmondja, hogyan lesz jó a gyermekünk élete.

fotó: Pinterest