Az Amerikai Egyesült Államokban a nevelőszülői hálózat kialakulása Charles Loring Brace nevéhez kapcsolódik. „A 19. század közepén megközelítőleg 30000 hajléktalan vagy elhagyott gyermek élt New York City utcáin vagy nyomornegyedeiben. Brace összegyűjtötte ezeket a gyerekeket az utcáról, és különböző, főleg keresztény családoknál helyezte el őket országszerte. Azért tette ezt, hogy „megszabadítsa őket az életfogytig tartó szenvedéstől.”

A gyermekeket vonattal küldte el új családjukhoz, ez később az „Árvavonat Mozgalom” nevet kapta. Ez 1853-tól az 1890-es évek elejéig tartott, és több mint 120000 gyermeknek jelentett új életet. Brace 1890-ben bekövetkezett halála után fia folytatta a munkát nyugdíjazásáig. Az 1800-as évek közepétől a Nagy Gazdasági Világválságig a vonattal hozzájuk küldendő gyermekek közül a nevelőszülők választhatták ki, kit fogadnának: kor, nem, haj- és szemszín feltüntetésével.

Más esetekben egy vonatnyi gyermeket gyűjtöttek össze a váróban vagy a városházán, és a jövendőbeli szülők ott nézegethették meg őket. „Olyan volt, mintha az almák közül válogatnának a piacon. Gyakran megesett, hogy elválasztottak testvéreket, vagy egyszerűen csak azért vitték haza a gyereket, hogy dolgoztassák. Mégis, a legtöbbször gyermektelen, szerető családok fogadtak be kisgyermekeket.

A nevelőszülői hálózatot a gyermekvédelmi rendszer egyik fajtájának tartják. Eredetileg rövid, átmeneti időre tervezett megoldásnak szánták, amíg a gyermek számára állandó helyet meg nem találják. Első körben a szűk családban keresnek örökbefogadókat, nagynénik, nagybácsik vagy nagyszülők jöhetnek ilyenkor szóba. Ha nincs ilyen személy, akkor a nevelőszülőket kérdezik meg szándékukról, esetleg a gyermek életéből valakit, akihez már kötődik (tanár, vagy edző). Ennek oka, hogy a gyermek életében fent kívánják tartani a folytonosságot. Ha ezek közül egyik sem sikerül, akkor válik a gyermek „idegen” örökbefogadó szülőpár által örökbe fogadhatóvá.

Végül, ha még mindig nincs megoldás a gyermek elhelyezésére, a gyermek bentlakásos otthonba kerül (ilyenek például a fogyatékosok számára létrehozott intézmények).

2000-ben több, mint félmillió gyermek volt állami fenntartású nevelőszülőknél az Amerikai Egyesült Államokban. 2009-ben ez a szám kevesebb, 420 ezer volt.

2013-ben 104 ezer örökbe adható gyermeket tartottak nyilván a nevelőszülői rendszerben. Az afro-amerikai gyermekek aránya ezen belül 41%, a fehéreké 40%, a latin-amerikai gyermekek aránya pedig 15% volt 200-ben. Nagyszámú meleg pár adta be a gyermekét nevelőszülőkhöz, hogy ezzel is kifejezzék szexuális vagy nemi hovatartozásukat.

A gyermekek önként is mehetnek nevelőszülőhöz. Az önkéntes elhelyezés akkor következik be, ha a biológiai szülő vagy törvényes képviselő képtelen ellátni a gyermekkel kapcsolatos gondozási feladatokat. A kiemelés pedig olyankor történik meg, ha a biológiai szülő vagy törvényes képviselő fizikailag vagy lelkileg bántalmazza a gyermeket. Az USA-ban a legtöbbször elhanyagolás miatt kerülnek nevelőszülőkhöz a gyermekek.

Egy-egy kiemelkedő ügy után megnő a családból kiemelt gyermekek száma: például egy 17 hónapos kisbaba kapcsán, akinek 50 súlyos törése volt 8 hónap alatt.

Sajnálatos módon nem ritka a bűncselekmény sem, amit nevelőszülők követnek el a rájuk bízott gyermekekkel szemben. Felmérések kimutatták azt is, hogy az átlag népességhez képest egy nevelőszülőnél nevelkedő gyermeknek kétszer akkora esélye van a depresszióra, és az átlagnál több gyermeknél fordul elő a figyelemzavar, a poszt-traumás stressz és az egyéb fejlődési rendellenességek. Egyes vélekedések szerint ezek a gyermekek hajlamosabbak a szegénységre, hajléktalan létre vagy akár az öngyilkosságra is.

Az Amerikai Egyesült Államokban több kutatás jutott arra az eredményre, hogy bizonyos esetekben a nevelőszülőknél élés ártalmasabb, mintha a problémás vérszerinti szülőknél maradt volna a gyermek. Ugyanakkor sokkal több tanulmány hozta ki azt, hogy ez nagyrészt a nevelőszülők kiválasztásának nem megfelelő volta miatt következik be.

(A cikk fordítás. Forrás: wikipedia)