A fizikai közelség mint a kötődés legmélyebb jele.
A biztonságos kötődés nem mindig a szavakban mutatkozik meg. Van, hogy a gyermek még nem tudja kimondani az érzéseit, de a teste már beszél helyette.
Egy ölelés, egy odabújás, egy halk „csak itt maradsz?” kérdés: ezek azok a pillanatok, amikor a legmélyebb bizalom formát ölt.
Miért jelentős a gyermek kezdeményezte fizikai kontaktus?
A testközelség a legősibb biztonságérzet forrása.
Gondoljunk a csecsemőre, aki az anya mellkasán alszik el. A trauma miatt azonban sok nevelt gyermeknél a fizikai érintés inkább fenyegetés, mint megnyugvás – eleinte.A gyermek, aki odabújik, azt mondja: „Bízom benned, hogy nem bántasz.” Ez a bizalom sosem magától értetődő – kiérdemelt kapcsolat eredménye.
Az ölelés nem csak melegség, hanem kontroll visszaszerzése is. A gyerek dönt, hogy mikor, hogyan érint, és ebben a döntésben kezd el újra uralmat szerezni saját határai fölött.
Amikor először odabújik – mit érez ilyenkor a nevelőszülő?
Meghatottságot? Igen.
Félelmet, hogy ez még túl korai? Igen.
Kétséget, hogy elég jók vagyunk-e ehhez a pillanathoz? Igen.
De a legfontosabb: ebben a pillanatban a gyermek nem tökéletes szülőt, hanem jelenlévő embert keres.
Hogyan segíthetjük elő, hogy ez a kapcsolódás megtörténhessen?
Tiszteld a gyermek testhatárait – soha ne erőltesd a fizikai kontaktust.
Az ölelés akkor gyógyít, ha ő kezdeményezi.Teremts olyan helyzeteket, ahol természetes a közelség – közös olvasás, kanapén összebújós mese, játék.
A „véletlen” érintések is fontos lépések.Ne reagálj túl az első odabújásra – hagyd, hogy ő irányítson.
Ha maradni akar, maradj. Ha csak egy pillanatra keresett meg, engedd el.Legyél kiszámítható és legyél jelen.
A gyermek akkor meri átlépni a saját belső falait, ha biztos abban, hogy te nem fogsz váratlanul eltűnni.
Egy történet, ahol a csend lett a válasz
„Egyik este csak leült mellém. Nem szólt, nem nézett rám. Csak leült, nagyon közel. Aztán odabújt a karomba. Semmit nem mondtunk. Talán nem is kellett. Abban a csendben annyi mindent elmondott nekem, amit szavakkal sosem tudott volna.”
A gyermek, aki odabújik, valójában azt mondja:
„Most már elhiszem, hogy itt jó nekem.”
Ez a legmélyebb kötődési gesztus, amely nem harsány, nem látványos – de a nevelőszülő számára minden elismerésnél többet ér.
