Most, hogy családunkba egy három éves kisfiú érkezett, elő kellett vennem minden kreativitásomat, hogy közel kerülhessek hozzá. Minden érintést elutasított, hiszen az otthonban a nevelőknek nem volt ideje és lehetősége a gyerekeket babusgatni.
Ma ezeket a tapasztalatokat osztom meg veletek.
A kezdeti időszakban azokat a mondókakat vettem elő, ahol az érintés jelen van, de csak megfogom a kezét, a lábát:
Kipp kopp kalapács,
kicsi kovács, mit csinálsz?
Sárga lovat patkolok,
arany szeggel szegelem.
A játék a következőképpen zajlott: Megkértem, hogy feküdjön a hátára és először a jobb, majd a bal talpán “kalapáltam” a mondóka alatt.
2.
Húzz-húzz engemet, én is húzlak tégedet,
Amelyikünk elesik, az lesz a legkissebbik.
A játék a következőképpen zajlott: Szembe ültünk egymással, megfogtuk egymás kezét és húztuk egymást hol egyik kezünkel, hol a másikkal.
3.
Gryllus Vilmos biciklizős dalára játszottuk a következőt: A hátára feküdt és tekertem a lábait, mintha bicikliznénk.
4.
A Csip-csip csóka szintén ezt a közelséget szolgáló mondóka
5.
Az ölelést pedig a következővel tanítottam meg neki:
Így kegyeg az óra, tik-tak jár,
Benne a manócsaka kalapál.
Ha megáll az óra és nem jár,
Alszik a manócska és nem kalapál.
Magammal szemben az ölembe ültettem, jó szorosan átöleltem és dőltem vele jobbra-balra, a mondóka ritmusára.
Mindegyiket nagyon szereti és kéri többször is, hogy játsszuk őket. És a játék közben épült a kapcsolat, megtapasztalta, hogy az érintés jó dolog, és már mondóka nélkül is kéri az ölelést. Fél év alatt az ölbeli játékok segítségével eljutottunk odáig, hogy szinte úgy viszonyul a testi érintéshez, mint a születésük óta családban nevelkedő társai.