Egy reggelen, amikor Földanyó felébredt, csodálkozva észlelte, milyen csend van mindenhol. Felvette foszladozó ruháját, majd kitekintett az ablakon. A madarak csicseregtek, fák hajlongtak a szellőlányok csintalan játéka alatt. A fű harmatos volt, ahogy mindig. Érthetetlen volt mégis a csend. Semmi eget szántó zakatolás, talajt repesztő hangzavar. Hosszú töprengés után jutott csak eszébe, hogy egy valami hiányzik a palettáról.

Az ember. A szívtelen, a törtető, a gonosz, a mindent eltipró, szétdúló lény. Hosszú ideje vívták csatáikat, amelyben Földanyó vesztésre állt, de nem adta fel. Haragjában olykor tüzeket szított, folyókat küldött eltiporni mindent. Ha ez sem segített, megrengette a hegyeket. Felkérte a szelet, támassza fel a tengert. Hívta a hurrikánokat, tegyenek már rendet, mert ő eddig hiába próbált jó szóval segíteni.
Az ember viszont nem hallgatott rá. Egy ideig a szemébe mosolygott, aztán minden maradt a régiben. Földanyó már öreg volt az állandó vitákhoz. Lerogyott, és lassan megadta magát. Néhány erőtlen próbálkozása azért akadt, de mindegyik kegyetlennek tűnt. Nem akart szörnyetegnek látszani. Fáradt testét nehezen vonszolta és már csak ritkán nevetett.

Aztán egy őszi reggelen vendége érkezett. Apró volt, szertelen és kíváncsi. Cipője orra ráncos volt, de koronája fénylett. Arcán fura kifejezés ült.  Állította, segíteni jött. Bizonygatta, tudja a megoldást, és ha Anyó engedélyt ad, akkor ő megváltoztatja, visszafiatalítja a világot. Legfőképp az embereket, akik nem vették észre az eddig kapott ajándékot. Földanyó kincseit.
Az csak nézett rá, bólogatott, bár nem értette, mit is akar igazán. Gondolatai messze jártak. A fiatalsága, mint egy könnyű emlék úgy suhant át az agyán. Akkor még zöld volt a zöld, piros a piros és a vizek kéken ragyogtak. Elmosolyodott, és lehajtotta a fejét.

A koronás idegen ezt igennek vélte. Megfordult és kiperdült az ajtón. Csak egy levél maradt utána. Ez állt a sárga papíroson:

Kedves Földanyó!
„Tudtam, hogy nehezen döntesz, ezért kezembe vettem a dolgokat. Segítek neked, hogy minden jobb legyen. Segítek újra széppé tenni a szépet, jóvá a rosszat. A virágokat illatossá varázsolom, a folyókba halakat küldök. A tengerek tüdejét kitisztítom és az égre csillagot festek. Mindenki arcára mosoly kerül. Bezárom az embereket a házaikba, megfosztom őket a szabadságuktól. Lehet, hogy most nem érted, de mindent csakis teérted teszek. Nem lesz könnyű senkinek.  Ennek azonban ára van. Megfizeted?”

Az üzenetet nem értette. Ő aztán nem döntött semmiben. Csak adott, adott, osztogatta kincseit, még akkor is, amikor a láda alján alig volt már valami.

Hetek jöttek, mentek. Minden más lett. Még ahhoz a naphoz képest is, amelynek reggelén a látogató ajánlatot tett. Ha szebbé és varázslatosabbá is vált a világ, valami nagyon hiányzott. Hiába fülelt, nem hallott gyereknevetést, kisbabasírást, önfeledt vidámságot. Üres csend költözött rétre, erdőre. A házak bezáródtak, a kertek elhalkultak. Az utak suttogva lesték, jön-e valaki. Ám senki nem mozdult.

Nyár lett. Volt benne valami fájdalmasan gyönyörűséges. A nap ontotta a sugarait, mégsem volt boldogság illata a hajnaloknak.

Egyik délután, amikor elmélázva figyelte a pillangók táncát, megállt előtte egy kislány. Hogy honnan cseppent oda, ideje sem volt megkérdezni, mert a kis vörös hajú azonnal beszélni kezdett:
– Téged kereslek, Föld anyó! Kérni szeretnék tőled valamit.
Rápillantott. Alig bírta ki, hogy ne nevessen hangosan, ahogy az aprónép toppantott a lábával.
– Mondd csak bátran, hallgatlak!
– Add vissza nekem a nagyi meleg ölelését.
Megdöbbent.
– Én? Nem értelek. Nem vettem el tőled semmit.
A kislány arca haragos lett.
– Tudom, de megengedted egy hozzád forduló idegennek, hogy betegséget szórjon szét.
Földanyó nagyot sóhajtott. Hát ez volt az ár, amit fizetni kellett. Nehezen fogta fel.
– Megígérem, hogy beszélek vele!– ígérte némi gondolkodás után – De neked is adnod kell cserébe valamit! Valami nagyon fontosat!
– Bármit – kiáltotta a kislány.
– Nono, ne ígérj felelőtlenül!
– Mit adjak, nekem semmim sincs? Még kedvenc babámat is odaadnám alvókának.
– Segíts, hogy minden élő élni tudjon!

A kislány elszomorodott. Hogy segíthetne ő ebben?A torkában kaparó érzés sírássá szelídült.

A Föld átölelte, megsimogatta kócos fejét.
– Fogjunk össze! Keressük meg a koronás betolakodót és távolítsuk el! – mondta határozottan.
– Megtehetjük?
– Együtt képesek vagyunk rá.
– Akkor mire várunk?  – kérdezte a csöpp ember, majd megmarkolta az öreg, szikár kezet és elindultak.

fotó: Pinterest