A picike bőrönd épp olyan volt, mint anno a nagypapájáé: tevebarna, szögletes és csatos. Egy garázsvásáron vette, és együtt újította fel Emmával. A kislány persze csak nézte a folyamatot, és mindent többször megkérdezett, mégis, remek közös élmény volt az egész restaurálás. 

Emma azóta tartott már benne könyveket, plüssmacikat, most pedig a konyhából elcsent műanyag kanalakat és villákat rejtette bele, és egy csomag ropit, meg pár kockás konyharuhát is tett mellé. “Anya, én elköltözöm innen. Elmegyek világgá!” – csücsörítette dacosra a száját, nyomatékul, hogy az anyja komolyan vegye.

Megindult az ajtó felé, és az előszobában levette a mamuszát, majd sandán visszapillantva húzni kezdte a cipőjét. 

Szívszorító látvány volt. Az évek várakozása során, a sok injekció szúrása közben nem épp erre gondolt… hogy egyszer a gyerek majd hátat fordít neki. Még, ha nem is mondta komolyan… neki most mégis annyira rosszul esett. Ez a négyéves lesz egyszer tizennyolc is, és akkor már nagyobb lesz a bőrönd, és komolyabb az elhatározás…

Emma nem tudta felvenni a farmerkabátkáját: ki volt fordítva az egyik ujja. Odasietett hát, és segített neki, majd kinyitotta az ajtót. A kislány elsírta magát. “Nem akarok sehova se menni, csak, ha te is jössz.” 

“Akkor inkább gyere vissza, csinálok egy jó forró csokit neked!” – mondta, majd a konyha felé vette az irányt. A keserűsége pedig együtt illant el a kakaó finom gőzével.