Sokan teszik fel a kérdést, hogy nem ártunk -e a gyerekeknek azzal, hogy nevelőszülőtől életük egy adott pillanatában örökbefogadó szülőkhöz kerülnek. Mennyire trauma ez egy kisgyereknek? Most Anna és Gábor mesél nekünk őszintén ennek nehézségeiről, örömömeiről, és a családdá válás göröngyös útjáról. Ők kétszeres örökbefogadó szülők, és mind kétszer nevelőszültől érkezett hozzájuk gyermek.

Meséljetek magatokról és a gyerekeitekről. Ti miért fogadtatok örökbe és ők miért lettek örökbefogadható gyerekek?

Én (Anna) tanár vagyok egy nyírségi iskolában, Gábor beszerző egy magyar vállalkozásnál. 18 éve alkotunk egy párt (középsulis szerelem a miénk), 14 éve leszünk házasok. Körülbelül 10 éve fogalmazódott meg bennünk, hogy gyermekeket szeretnénk. Mivel nem jött a várva várt ajándék, orvoshoz fordultunk. Több beavatkozás után úgy döntöttünk, hogy azt az utat választjuk, aminél biztos az eredmény és a mi szívünk sem szakad meg: örökbefogadunk. A tanfolyam (akkor még fizetős volt és kötelező) és egyéb papírok megszerzése után viszonylag hamar megkaptuk a határozatunkat (Szabolcs megye az élvonalban van az örökbefogadható gyermekek számában, és mi sem fogalmaztunk meg nagyon sok elvárást). 1 hónap (!) múlva kiértesítettek minket a kisfiunk ügyében. Ezt sosem felejtem el, mert azt hittem a sorszám jött. Majdnem a liftben ültem le sírni örömömben, amikor kibontottam a borítékot és elkezdtem olvasni a fiunkról.

A fiunk sokadik gyermekként született egy már majdnem 50 éves anyukától, aki a születése után rögtön lemondott róla. Ennek ellenére csupán másfél éves korában vált örökbefogadhatóvá. Ennek az okáról azt mondták, hogy valami hiba csúszhatott a rendszerbe, eddig tartott, hogy „végigmenjen” rajta.

A lányunk is sokadik gyermek, és őt egy darabig látogatta a vérszerinti anyukája. Mivel a látogatás megritkult (és közben történt egy törvényváltoztatás), örökbefogadhatóvá vált.

Mi történt velük a születésüktől, amíg hozzátok hazaérkeztek?

Mindkettőjüket már a kórházból is a nevelőszüleik vitték haza, két külön családnál nevelkedtek. Mindketten megkapták a szükséges dolgokat, kaptak szeretetet, törődést, bár jelentős eltérés volt a két gyerek fejlettsége között az örökbefogadás időpontjában.

Hány nevelőcsaládot ismertetek meg?

Két családdal ismerkedtünk meg a két folyamat során.

Mi volt az első élmény, érzés, amikor megérkeztetek a családhoz, hogy elkezdjétek az ismerkedést a gyerekeitekkel?

Először nagyon óvatosan viselkedtünk mindenben. Mivel mindezt először csináltuk, nem akartuk, hogy rajtunk múljon a dolog. Sokat kérdeztünk és igyekeztünk semminek sem gátat vetni. Az biztos, hogy mindketten nagyon izgatottak voltunk, kicsit féltünk is, hogy milyen lesz, de szerencsére az ügyintézőnk és a fiunk nevelőanyukája is rutinosak a dolgukban és nagyon kedves személyiségek, rengeteget segítettek a folyamat során. Terelgettek minket, hogy mit csináljunk, hogyan viselkedjünk a gyermekkel, és mondhatni, hogy örömmel kísértek minket végig a folyamaton.

Hogy zajlott az ismerkedés, a nevelőanya mennyire tudott nektek segíteni?

Az elején csak 1-1 órákat töltöttünk vele együtt, de úgy, hogy jelen volt a nevelőanyukája. Minden alkalommal egyre inkább tudott kapcsolódni hozzánk, de végig nagyon bizalmatlan volt. Mivel a nevelőanyukája megtanította neki (és minden nála nevelkedett gyereknek), hogy nála csak egy ideig van, de majd jönnek a szülei, akik örökbefogadják és hazaviszik, úgy láttuk, hogy tudta, miért vagyunk ott, és ez nem tetszett neki.

A fiunk igen erősen kötődött a nevelőanyukához, így az intenzív héten, amikor már elvihettük egy rövid időre a környéken, nem tudtunk vele sétálni. Nagyon sírt, mi pedig úgy éreztük magunkat, mint akik gyereket lopnak éppen. Vissza is fordultunk vele.

Ez egy olyan pillanat volt, amikor megteltünk kétségekkel, és pár óráig szinte meg sem szólaltunk. Miután külön-külön imádkoztunk és átrágtuk magunkban a dolgokat, együtt is imádkoztunk, illetve beszélgettünk. Úgy éreztük, hogy az első nehézség miatt nem adhatjuk fel. Gábor úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, másnap akkor is beteszi a kocsiba és megyünk (ekkor már távolabbra vihettük, fél napra). Ez tényleg így is történt, hárman sírtunk (gyerek, nevelőanyuka, örökanyuka), Gábor pedig megküzdött a gyerekülés biztonsági övével, amit akkor használt életében először, de elindultunk. A kicsi, amint nem látta a nevelőmamit, abbahagyta a sírást. Onnantól kezdve (meg előtte is) elválaszthatatlanok az apjával.

Ezek után minden nap egyre kevesebb sírással és egyre könnyebben ment, és az intenzív hét végén már várt bennünket. Amikor átvettük végleg a Tegyesznél, akkor szaladt elénk.

Másodszorra már rutinosabbak voltatok, vagy ebben nem lehet rutint szerezni?

Mivel minden ember más, minden történet más. Az első örökbefogadáskor rengeteget tanultunk, de erre nem lehet felkészülni. Volt, amit már tudtunk, de új elemek is megjelentek másodjára.

A fiunk papírján csak szemészeti problémát írtak, jelenleg is szemüveges (csakúgy, mint az apja). A lányunk papírján viszont írták, hogy fejlesztésre szorul. Ez nekem nagyon feladta a leckét még tanárként is. Tele voltam kérdésekkel: Mennyire van lemaradva? Behozza-e a lemaradást? Mi van, ha nem? Én képes leszek-e ezekkel mind megbirkózni? Nem szerettem volna, ha, mondjuk, élete végéig ránk szorulna, vagy valamiért csúfolnák.

Mivel 2 autista gyermekkel nevelkedett, felmerült bennem az is, hogy esetleg ő is az (bizonyos viselkedésformákat eltanult a „tesóktól”, szerencsére ezeket már elhagyta). Minden elismerésem a nevelőszülőké, de valószínűleg a két autista gyermek mellett nem jutott idő annyit foglalkozni vele, mint lehetett volna. A másik, hogy nem volt előtte példa, ami előre húzta volna. A Covid is közrejátszott ebben, úgyhogy a kislány 1 évvel a kiírt fejlesztés után (!) kezdhette meg a foglalkozásokat.

Szerencsére azóta majdnem minden lemaradását behozta. Ezúton is hálánkat szeretnénk kifejezni a vele foglalkozó fejlesztőpedagógusok munkájáért!

Mi volt a különbség a két család között?

Míg az első nevelőanyuka nagyon tapasztalt, rutinos volt és sok mindenben segítette a munkánkat, a második esetben sokszor mi mondtuk, hogy most mit kellene csinálni, jobban magunkra voltunk utalva. A második családnál valahogy lazábban kezelték az egészet, ami talán a minőség rovására ment. A kisfiunknál tapasztalt erős kötődés a nevelőanyuka iránt, szinte egyáltalán nem volt meg a lányunknál. Más volt a stílus.

A gyerekek könnyen vagy nehezen mentek veletek végül haza?

Mindkét gyermeket heti 1x látogattuk egy hónapon át, utána egy hétig (ezt nevezik az intenzív hétnek) minden nap egyre több időt töltöttünk el egymással (a végén nálunk deleltek). Ezt hívják a fokozatosság elvének. Szerintem ez a rendszer nagyon jól van kitalálva, segít a szülőknek és a gyerekeknek is az összeszokásban. Mire eljutottunk az intenzív hét végére mindkét gyerek örömmel jött velünk haza.

Mennyire traumatizálta őket a váltás?

Először észre sem veszik. A fiunknál mi sajnáltuk a nevelőszülőt, mert a gyerek fel sem fogta, hogy most látta utoljára, így nem is adott neki puszit. Az ismerkedés során mindig visszavisszük a gyereket, hogy ott aludjon a nevelőszülőknél. Amikor felfogta, hogy már nem megy vissza hozzájuk, sírt és az anyukáját követelte. A férjem félreértette és mondta neki, hogy itt van Anya. Amikor megfordult a gyerek, továbbsírt. Akkor értettük meg, hogy a Másik Anya kell neki. Azonban meg tudtuk nyugtatni, és az ilyen dolgok egyre kevesebbszer történtek meg. Amikor egy évvel később meglátogattuk együtt a nevelőszüleit, semmire sem emlékezett, nem tudta, hogy kihez megyünk. Egyedül a hely volt ismerős neki, valahol tudat alatt megmaradt benne, hogy mit hol talál.

A lányunknál ez az alvásnál, evésnél, ürítésnél nyilvánult meg. Rettenetesen sírt, amikor aludni kellett volna menni, és éjszaka is többször felsírt. Evéskor 2-3 dolgon kívül nem volt hajlandó elfogadni mást. Cumisüvegből ivott, kizárólag tejet (ez júliusban a 37 fokban kicsit problémás). Az elején nehezen fogadta, ha meg akartuk ölelni. Mára mindezek már rendeződtek.

Egészen természetes, hogy ezeket a dolgokat traumaként élik meg a résztvevők, de semmiképpen sem tesszük tönkre őket. Trauma volt nekik a pocakban, hogy nem akarták őket, hogy nem a vérszerinti szüleikkel mentek haza a kórházból és, hogy jött egy idegen ember, vagy pár, aki elvitte őket az eddigi, megszokott környezetükből. Ezekkel a traumákkal később újra meg kell majd küzdeniük, amikor elkezdik keresni az identitásukat kiskamaszként.

Viszont ott lesz nekik az, hogy valaki akarta őket, valaki vágyott rájuk, valaki szeretettel vette őket körbe, úgymond a sajátjának tekintette őket. Bármennyire is szerető közegben nőnek fel a nevelőszülőknél azok, akiket nem fogadtak örökbe, ezek a dolgok hiányozni fognak nekik. Azokról a gyerekekről nem is szólva, akik otthonokban nevelkednek, ahol szinte semmilyen ideje sincs a gondozóknak arra, hogy mindazt megadják a gyerekeknek, ami a teljes értelmi, érzelmi fejlődéshez szükséges.

Hogy telt az első időszak, mennyi idő volt, amíg levált a gyerek az előző családról és elfogadta, hogy ezentúl ti vagytok a szülei? Tudjátok ezt valamihez kötni, amikor már stabilan a ti családotok tagjának érzete magát?

Ez érdekes dolog, mert a szülőknek is „meg kell szokni, hogy van gyerekük”. A fiunk olyan jó alvó volt (most is az), hogy este meg is feledkeztünk róla, hogy ott szuszog egy kétéves a szomszéd szobában. Egyébként mindkettő gyereknél körülbelül egy hónapba telt megszokni, hogy most már új családban élnek. Akkor rendeződtek az evési, alvási szokásaik.

Az, hogy stabilan a család részének érzik magukat szerintem több hónap alatt alakul ki, a lányunknak nagyjából fél év kellett ahhoz, hogy ne sírjon fel éjszaka. Nála ez talán a fejlesztéseknek is köszönhetően még látványosabb volt. Egy törvényi változtatásnak köszönhetően vele itthon tudtam maradni fél évet, ezért úgy érzem, így vele jobban kialakult a kötődés. Vagy csak egy csajos „szövetség”, ami összekovácsolt bennünket a közös kínlódásaink (értsd: fejlesztések) során.

Tartjátok a kapcsolatot a nevelőcsaláddal?

A fiunk nevelőanyukáját egy évvel az örökbefogadás után látogattuk meg. Azóta évente többször találkozunk vele, elhívtuk a hoki meccsére is. Olyan, mintha egy nagymama szereppé változott volna át vele a kapcsolat. Nagyon szeretjük őt.

Mivel a lányunknál még nem telt el egy év az örökbefogadás óta, vele még nem megyünk nevelőszülőt látogatni (egy-két évet javasolnak egyébként a szakemberek).

Mindkét esetben havi egy-két fotót küldünk, illetve megosztjuk velük a fontosabb eseményeket (szülinap, névnap, karácsonyi fotók, vagy az első kétkerekű bicajozás, rollerezés pillanatai).

Mennyire van jelen a gyerek múltja a mindennapokban. Foglalkoztok vele, beszéltek róla? Napirenden tartják a gyerekeitek?

A fiunknak a nevelőanyja készített egy babakönyvet, a lányunknak én. Ez egy nagyon jó lehetőség lesz arra, hogy beszélgessünk róluk, a múltjukról. Ezen kívül a férjemmel több olyan könyvet is vettünk, ami gyerekeknek szól az örökbefogadásról. Már többször elővettük őket és ezekből is olvasunk az esti meséknél. Mivel a szakemberek is javasolják, mi mondogatjuk nekik, hogy másik nénik pocakjából jöttek, illetve megtanítottuk nekik, hogy az örökbefogadás azt jelenti, hogy örökké szeretni fogjuk őket.

A fiunknak már elmeséltem egyszer, hogy három apukája van: aki a néni pocakjába tette, akinél lakott két évig és Apa. Tiszta menőnek érezte magát. Ő már öt éves, így lassan készülhetünk a „nehezebb” kérdésekre is.

Ti mikor éreztétek azt, hogy igen ő a mi fiunk, mi lányunk, és természetes, hogy úgy ébredtek reggel, hogy ott van/vannak?

Körülbelül egy hónap után. Amikor már természetes, hogy hárman-négyen megyünk valahová, hogy a második gyereknél is figyelembe kell venni, például bevásárláskor mit szeret és mit nem. Vagy amikor én, az anyukájuk egyedül elmerek menni velük például strandolni, mert tudom, hogy nem mennek el. Igen, ez az elején mindkét gyereknél félelmem volt. Féltem, hogy valamelyik ismerős szimpatikusabb nekik és inkább az ő kezüket fogják meg és velük mennek el. De szerencsére ez csak az én félelmem maradt és sosem történt meg.

Volt olyan ismerősünk, aki nagyjából egy hónappal a fiunk örökbefogadása után azt mondta, hogy elképesztő a számára, hogy olyanok vagyunk, mintha mindig ezt csináltuk volna és nem csak egy hónapja lenne nálunk a gyerkőc. Az ilyenek jó jelei annak, hogy kezdünk összeszokni, családnak látszunk már kifelé is.

Kép forrása: Pixabay