Az út, ami a nevelőszülőséghez vezetett – Interjú Kalla Tíméával

Az, hogy ismerhetem Timit, és követhettem élete alakulását, sokat adott nekem is. Tudtam a nehézségeiről, és csodáltam, ahogy a hitébe kapaszkodva, minden nehézséggel dacolva marad mindig ugyanaz a vidám, szeretetteljes lány, akinek megismertem. És végül az Ő hatására letten én is nevelőszülő, így hatalmas öröm és megtiszteltetés, hogy nekem adatott meg a lehetősége, hogy interjút készítsek vele abból a célból, hogy jobban megismerjétek, és szavazzatok rá a Femcafe oldalán ugyan is idén Ő a leginspirálóbb hétköznapi hős kategória egyik jelöltje.

Mesélnél arról az útról, amin végig kellett mennetek, amíg eljutottatok az első örökbefogadásig?

Ma már nem ritka a fiatalabb vagy idősebb házaspárok meddőségi története, tehát – sajnos – azt kell mondanom, az utunk egy szokványos, rögös út. Szomorúsággal, veszteségekkel, néha egymásra/Istenre/másokra nézéssel, néha mindentől elfordulással. 2008-ban kötöttünk házasságot, de én csak 2010-re értem meg arra, hogy anya legyek, addig szélsőséges félelmek tartottak markukban, ami miatt nem mertem lépni, és engedelmesen azt mondani: ha Isten ad gyermeket, ad hozzá mindent. Akkor még nem tudtam, hogy az elhatározásom után is nagyon nehéz út következik, és 2016-ig nem is lesz gyermekünk.

Az inzulinrezisztenciádra hogyan derült fény? Ez teljes életmódváltozást hozott az életedben. Min kellett változtatnod pontosan?

A vetélést követő endometriózis-műtét után (2011 ősze) egy évig nem történt semmi. Körülöttem már mindenkit megműtöttek (sógornő, unokatesó, kolléganő, gyülekezeti tesónő), és egy éven belül teherbe is estek, csak én nem. Ezért folytattam a kivizsgálásokat, hallottam az IR-ről, hát gondoltam, elmegyek egy hárompontos terhelésre. A tüneteimre (hajhullás, csúnya bőr, fáradékonyság, hipózás – azaz, amikor lever a víz, mert leesett a vércukrod) rögtön lett magyarázat. Diétázni kezdtem, kaptam gyógyszert is. Végül elkezdtem futni. Én, aki 32 évig soha semmit sem sportoltam, beleszerettem a futásba! Azóta kilenc félmaraton, és egy 30 km-es verseny van a lábamban. Járok TRX-re, kettlebellre, és elképesztő erőt érzek magamban! Ellenállóbb lettem a betegségekkel szemben, átalakult a testem, és „persze” javultak a véreredmények is.

Hogyan érett meg az örökbefogadás gondolata?

Érdekes, hogy ennek a döntésnek nem kellett megérnie, mert már a házasságunk elején terveztünk örökbe fogadni is. Azt tervezgettük, hogy két gyermeket szülünk, egyet pedig örökbe fogadunk.

Mennyi idő telt el, amíg végre nálatok csörrent meg a telefon, hogy van egy gyermek a számotokra?

Mindössze másfél évvel azután, hogy kézhez kaptuk a határozatot, hogy örökbe fogadhatunk, megérkezett hozzánk az akkor egyéves Fecó. Addigra már volt egy drámai visszakérésünk (vérszerinti anya meggondolta magát), és egy fájdalmas elutasításunk (A férjem, Dániel nem fogadta el a gyermek látható fogyatékosságát, és nemet mondott). Én végül már teljesen elcsüggedtem, és nem hittem, hogy valaha is kapunk gyermeket.

Mennyi időbe telt, míg valóban elhittétek: „Szülők lettünk, és ő a mi fiunk!”? Milyen mérföldkövei voltak ennek az egymásra találásnak?

Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttuk a fotóját, majd átöleltük, tudtuk, hogy egymáshoz tartozunk! A hivatalos eljárás még úgy is hosszú volt, hogy a „felek” egyértelmű akaratukat fejezték ki (a lemondásról/befogadásról). Soha ennyit nem szorongtam még egyhuzamban: két és fél hónapot, úgy, hogy a családunk semmit sem tudott, és úgy, hogy ebben benne volt a karácsony is! Amikor a papírokat aláírtuk, és elkezdődött a barátkozás a gyermekotthonban (naponta járhattunk be néhány órára játszani vele, etetni, altatni, hogy megszokjon minket), már minden olyan Napnál is világosabb volt! Aztán két hét barátkozás után Fecó kórházba került. Élete első évében ötször volt kórházban – egyedül. Ennél az utolsó rohamnál már minket hívtak. Bemehettünk hozzá. Ötvenöt órán át voltam vele, megtanultam fürdetni, lázat mérni, orrot szívni, etetni, altatni. Fáradtan, de magabiztosan tértünk haza (mert addigra megérkezett a kihelyező határozat). Egy hónapot töltöttem vele itthon, a négy fal között, nem csak azért mert beteg volt (és én is), hanem, hogy hozzászokhasson az új közeghez. Majd csak ezt követően láthatták rokonok, barátok, akik már azt mondták: nem egy nőhöz és egy gyermekhez jöttünk látogatni, mint ahogy képzeltük, hanem egy anyához és a kisfiához! Ebből tudtam meg, hogy amit érzek, az már mások számára is látható!

És mi vezetett ezután a második örökbefogadáshoz?

A kisfiam érkezte után megszereztük ugyan a tesóra is a határozatot, mondván, hogy hátha esetleg vérszerinti tesója születik a fiunknak. Aztán máshogy alakult: megérkezett egy életmentő műtét után a megismerkedésünkkor nyolchetes leányom. Sok orvosi vizsgálaton, kezelésen vagyunk túl, ma már alig van nyoma az arcán végzett beavatkozásoknak. Okos, szeretetteli ötéves ovis.

Ezután lettél nevelőszülő? Mi volt a fő motiváció ami miatt belevágtál?

A két örökbefogadás után azt gondoltam, harmadik gyermekre már semmi esélyünk – addig még nem láttam háromgyermekes örökcsaládot, azóta már többet is. Ezért fontolóra vettük újra a nevelőszülőséget. Két dolog motivált: szerettem volna, ha mások is átélik az örökbefogadás csodáját, ezért vállaltam csecsemőket, illetve szerettem volna egy látássérült gyermek anyukája lenni. Három és fél évnyi nevelőszülőség van mögöttem, két örökbekíséréssel a hátam mögött, és egy mára már ovis látássérült roma kisfiúval.

Mi az amire nem számítottál amikor belevágtál, és mi az amiről azóta teljesen mást gondolsz?

Azt hittem, a nevelőszülőség egy elismert tevékenység, amelyről emelt fővel beszélhetek majd: olyan hivatásom van, amely értelmet ad az életnek és amelyet tisztelet övez. Mivel több, kifejezetten rosszindulatú beszólás, nyilvános komment és magán jellegű megkeresés talált meg, elmondhatom, hogy hatalmasat csalódtam a hivatás megítélését illetően.

Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy jelölve lettél a leginspirálóbb hétköznapi hős kategóriára?

Az, hogy biztosan tévedés – megnéztem az eddigi jelölteket, a gála fotóit, azokat a valóban kiemelkedő nőket ott a képeken… és nem igazán tudtam magam elképzelni közöttük.

Neked mit jelent ez a jelölés?

Megtisztelő, hogy jelöltek. Hálás vagyok, hogy a gála kapcsán végre eljuthatok “magába a Zene Házába” is, – és nem csak a gyerekeimmel játszhatok a zenei játszótéren, mint tavaly nyáron… De a leginkább azt jelenti számomra, hogy felhívhatom a figyelmet azon kollégáimra, akik névtelenségbe burkolózva, évek, évtizedek óta, professzionálisan végzik a nevelőszülői hivatást. Szeretném, ha végre tisztelet övezné ezt a hihetetlenül nehéz, de csodaszép hivatást.

Szavazz Te is Timire:

SZAVAZOK