Minden nevelőszülő életében eljön a nap, amikor a féltve szeretett gyermek elengedése napirendre kerül. Lehet szó testvéregyesítésről, hazagondozásról, vagy örökbefogadásról, a nevelőszülő mindegyik esetben egyet tehet – bár a lelke mélyén úgy érezheti, belehal – , de támogatnia kell a folyamatot a gyermek és a leendő család érdekében.

Magyarországon, bár a törvény nem mondja ki egyértelműen, hogy nevelőszülő nem fogadhatja örökbe a nála nevelkedő gyermeket, a gyakorlatban nagyon alacsony azoknak az eseteknek a száma, ahol a nevelőszülő számára megengedték és támogatták az örökbefogadást.

Így minden nevelőszülő számára elengedhetetlen, hogy felkészüljön, és ha elérkezik az ideje, elengedje a gyermeket.

Azonban a saját mentális állapotával is foglalkoznia kell a folyamat közben ahhoz, hogy amikor elgyászolta a nála nevelkedett gyermeket, újra képes legyen megnyitni az otthonát és a szívét egy következő gyermek előtt.

„A veszteségek az élet természetes részei. Az elengedés sokszor egy kelletlen és fájdalmas feladattá válik. Mert bizony magával hozhat hiányt, félelmet, időnként akár dühöt, haragot is.” – Némethi Erika, Földi Gábor: Az elengedés technikái című könyv ajánlójában.

Hadd szóljak most hozzád, aki épp ezen mész keresztül:

Minden érzelem, amit megélsz, valódi és igaz. Ezek megkérdőjelezésére senkinek nincsen joga.

Az elengedés egy folyamat.

Hiába tudjuk tudatosan, hogy ennek meg kell történnie, és ez a nevelőszülőséggel vele járó feladat, az érzéseink nem mindig tudják lekövetni a racionalitásunkat.

Pont olyan ez mint amikor valaki vízbe ugrik, mert nincs más lehetősége a menekülésre:

Amikor az elengedés küszöbére érünk úgy érezhetjük magunkat, hogy zuhanunk a mélybe, és amikor elérkezik a nap, hogy a gyermeket elviszik, akkor csapódunk bele a jéghideg vízbe, amiben először süllyedünk, miközben a víz körülzár, és nem kapunk levegőt.

De eljön a pillanat, amikor megfordulunk, és elindulunk vissza a mélyből, elérjük a vízfelszínt és újra feljövünk a víz alól, ahol ismét megtölthetjük a tüdőnket oxigénnel. Majd kiúszunk a partra.

Nem tudom, te most hol tartasz a folyamatban. Állsz a víz felett és nincs másik út, csak a vízbe ugrani. Vagy már a mélyben vagy, és úgy érzed nem kapsz már levegőt. De tudd, nem vagy egyedül.

Éld meg az érzéseid.

Sirasd el a gyermeket.

“Mert ideje van a gyásznak!” (Prédikátor könyve 3,4)

Hagyj magadnak időt, és ha már úgy érzed, hogy készen állsz, indulj el vissza a mélyből.

Várunk a parton!