– Anya, én szép vagyok? – kérdezte Zsófi, miközben a buszra várakoztak.
– Szép – hagyta rá türelmetlenül Aliz. És fárasztó, tette hozzá magában, aztán gyorsan elszégyellte magát, mert a kislány tényleg csak kíváncsi volt, ő meg türelmetlen. Egész éjjel sajgott a foga, nem volt kedve beszélgetni, miközben hétágra tűzött a nap a buszmegálló plexiüvege alatt.
– Szebb, mint Kata?
– Az isten szerelmére, nem hagynál békén most ezekkel a kérdésekkel. Majd szétesik a fejem!
– Jó – válaszolta a kislány és a távolba meredt. Az járt a fejében, igaza lehet ovis barátnőjének, aki azt mondta, őt a gólya hozta másik országból, azért nem hasonlít az anyukájára. Való igaz, hogy Zsófi barna volt, Aliz szőke. A kislány kis pocakja kidudorodott a nyári ruha alatt, anyja viszont vékony volt és karcsú. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha lett volna köztük egy szemernyi hasonlóság is. Vajon a gólya honnan tudta, hogy más országból jövet, hogy hova kell leejteni a babát, töprengett tovább, de már nem merte faggatni anyját.

A busz lassan kanyarodott be a sarkon. A forróság mintha megolvasztotta volna alatta aszfaltot. Szerencsére a fogorvos alig három megállónyira volt, és Aliz a vártnál gyorsabban végzett. Zsófi türelmesen várakozott a folyosón egy könyvet lapozgatva miközben betömték anyja fogát. Hazafelé sem volt túl beszédes, ami meglepő volt, de Aliz most nem bánta. Az érzéstelenítő hatása kezdett felszívódni, és ettől nem volt túl boldog.

Lánya egész délután csendben firkálgatott, és egészen addig nyugton maradt, amíg nem indultak Katáért az iskolába. Amikor nővérét meglátva, sírva fakadt. Hiába vettek jégkrémet és álltak meg a közeli játszótéren, nem vidult fel. Aliz fel nem foghatta, mi baja a máskor mindig cserfes, mindig hangos kislányának. Visszapergette magában a reggeli beszélgetést és arra a következtetésre jutott, hogy Zsófit komolyan bántja valami. Miután hazaértek és a nagylány elvonult a szobájába a Vukot olvasni, magához ölelte kisebbik lányát.

Addigra a foga sem keserítette már el.

– Mi a baj, kicsikém?  – kérdezte.

A kislány ránézett és nem válaszolt.

– Na, gyere ide, és mesélj nekem. Tudom, hogy valami bánt.

Zsófi engedelmesen felállt és a kanapéra kucorodott.

– Borcsi azt mondta, hogy én nem a ti gyereketek vagyok.  Csak Kata. Engem a gólya hozott.

Aliz elmosolyodott.

– A gólya? – kérdezett vissza. – Meglehet – tette hozzá. – De jó helyre pottyantott.
– Anya, ez igaz? – Zsófi szeme kikerekedett.

Aliz rájött, hogy kislánya, hogy nem úgy érti a szavait, ahogy szeretné. Nézte pufók arcát és látta, hogy valami más van a kérdés hátterében.

– Zsófikám, te a pocakomban voltál kilenc hónapig. Nem a gólya hozott, hanem a szívem alatt növekedtél hétről hétre.

A kislány elgondolkodott.

– Ez biztos?
– Ezer százalék!
– Akkor miért nem hasonlítok rád? Borcsi azt monda, minden gyerek hasonlít a szüleire. Te szőke vagy, én meg nem. Te szeretsz futni, én nem nagyon.

Aliz hangosan felkacagott. Hát itt a baj, jött rá.

– Gyere, mutatok neked valamit – fogta kézen a kislányt. Átvezette a hálóba és leültette az ágy szélére. Lehasalt a földre és az ágy alól egy dobozt vett elő. Fényképalbumok voltak benne. Fellapozta az egyiket.

Egy régi családi képet húzott elő, amelyen egy kisfiú és egy kislány álldogált a Balaton partján szüleikkel.

– Látod ezt a kislányt? – mutatott rá.

Zsófi egészen közel hajolt és úgy vizsgálta.

– És nem is vagy szőke! – kiáltott fel a kislány meglepetten.
– Barna a hajam, amilyen a tied, csak időnként befesti a fodrász. Nem vetted észre?
– Nem. Azt hittem, neked mindig aranyhajad volt.
– Várj, mutatok még egy képet!

Azzal előkotort az albumok alól egyet. Azon terhes volt, hatalmas pocakját alig fedte más, mint egy átlátszó hálóing.

– Hű, itt aztán kövér vagy! – mondta Zsófi döbbenten.
– Az biztos, de azért, mert egy kislány anyukája leszek pár nappal később. Te vagy a pocakomban.
– Én vagyok ott? Nem a gólya hozott?
– Nem. Zsófikám, azt csak az egészen kicsiknek mondják a szüleik.
– Mert buták?
– Még keveset tudnak, és így egyszerűbb.
– Akkor Borcsi nagyon keveset tud még – hangzott a bölcs összefoglalás.
– Ez így van. De majd te elmondod neki, hogy már tudsz mindent.
– Akkor én leszek az okosabb… – És ezzel a mondattal már pattant is fel, majd futott kifelé. Az ajtóban még megállt. Visszafordult és apró kezével puszit dobott.

Aliz megcsóválta a fejét és azon töprengett, vajon tényleg nem a gólya hozta ezt a szeleburdi csajt, mert már annyira régen volt, amikor ők ketten egyek voltak.

fotó: Pinterest