„Nyugodj meg!”
Valószínűleg minden szülő kimondta már ezt a mondatot.
Mégis előfordul, hogy minél többször kérjük, annál kevésbé sikerül a gyermeknek megnyugodnia.
Ennek egyszerű oka van.
Amikor egy kisgyermeket elárasztanak az érzelmei, éppen az a képessége nem működik megfelelően, amely segítene megnyugtatni önmagát.
Először a mi nyugalmunkra van szüksége.
Az önszabályozás nem velünk születik
A felnőttek többsége képes arra, hogy egy nehéz helyzetben mély levegőt vegyen, végiggondolja a lehetőségeit, és fokozatosan megnyugodjon.
A gyermekek azonban ezt még tanulják.
Az érzelemszabályozás nem egy velünk született készség.
Lépésről lépésre fejlődik, elsősorban a biztonságos kapcsolatokon keresztül.
A gyermek a felnőttből tanul
Amikor egy kisgyermek sír, megijed vagy dühös lesz, nemcsak a szavainkat figyeli.
Figyeli az arcunkat.
A hangunkat.
A testtartásunkat.
Azt is érzékeli, hogy mi magunk mennyire vagyunk nyugodtak.
Ha egy kiegyensúlyozott felnőtt marad mellette, az idegrendszere fokozatosan átveszi ezt a nyugalmat.
Ezt nevezi a szakirodalom társas érzelemszabályozásnak vagy ko-regulációnak.
Ez különösen fontos trauma esetén
A korai traumát átélt gyermekek idegrendszere gyakran sokkal gyorsabban érzékel veszélyt.
Olyan helyzetekben is riadókészültségbe kerülhetnek, amelyek más gyermek számára teljesen hétköznapiak.
Ilyenkor nem dacról vagy rosszindulatról van szó.
Az idegrendszerük egyszerűen segítséget kér.
És ezt a segítséget először nem szavakban, hanem egy biztonságot sugárzó felnőtt jelenlétében találják meg.
A nyugalom nem egyenlő az engedékenységgel
Sokan attól tartanak, hogy ha először megnyugtatják a gyermeket, akkor „nem tanulja meg a leckét”.
Pedig a nyugalom és a következetesség nem zárják ki egymást.
Lehet egyszerre szeretetteljesnek és határozottnak lenni.
Lehet úgy határt szabni, hogy közben a gyermek azt is megtapasztalja: a kapcsolat nem szűnik meg attól, hogy hibázott.
Éppen ez teremti meg azt a biztonságot, amelyre a fejlődés épülhet.
Egyre kevésbé lesz szüksége ránk
A ko-reguláció célja nem az, hogy a gyermek örökké a felnőttre támaszkodjon.
Éppen ellenkezőleg.
Minden olyan helyzet, amelyben egy nyugodt felnőtt segít neki visszatalálni az egyensúlyához, egy újabb lépés afelé, hogy ezt idővel már önállóan is képes legyen megtenni.
Az önszabályozás így épül fel.
Nem egyik napról a másikra.
Hanem sok száz apró, biztonságos kapcsolatélményből.
A fejlődéslélektan és az idegtudomány kutatásai szerint a kisgyermekek érzelemszabályozása kezdetben a velük kapcsolatban álló felnőttek támogatására épül. A biztonságos, kiszámítható kapcsolatok hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyermek fokozatosan kialakítsa saját önszabályozó képességeit. Ez a folyamat különösen fontos azoknál a gyermekeknél, akik korai traumát vagy tartós stresszt éltek át.
