– Akarsz tököt faragni? – kérdezte Réka ágyon heverő lányát.

Nemrég értek haza az óvodából, és mindketten fáradtak voltak, de Bori napok óta nyúzta a tökfaragással. Mindig hárította, mert félt attól, hogy baleset lesz belőle. Viszont ismerte Borit, kitartó volt és állhatatos, ha egyszer a fejébe vett valamit.

Most azonban füle botját sem mozgatta, jellemző módon. A plafont bámulta és úgy tett, mint aki nincs jelen a szobában.

– Majd apával – válaszolta nagy sokára.
– Apa későn jön, inkább gyere és fogjunk hozzá. Egész héten erre vártál, nem?

Bori felült és megrántotta a vállát.

Réka tudta, hogy valami történhetett az óvodában, és ha ez így volt, szerette átbeszélni, mert néha olyan vad dolgokkal tértek haza, hogy megdöbbent a gyerekek elszabadult fantáziájától.

– Na, gyere manócskám, és meséld el nekem, miért nem akarsz ennek a bánatos töknek egy szép vigyorgó szájat faragni!
– Balu azt mondta, hogy a tökökben egy éhes szörny lakik! – nyögte ki a copfos nagy nehezen. – És ha lyukat csinálunk rá, akkor kiszabadul.

Réka igyekezett nem nevetni, de az arcára kiülő mosolyt nehezen tudta elrejteni.

– Ettől félsz? – kérdezte kedvesen. – És ha bebizonyítom neked, hogy téved?
– Hogyan? Te is lány vagy és a lányok félősek!
– Vannak nem félős lányok is.

Bori végigmérte anyját, aki apró és törékeny nő volt, hosszú fekete haját egy laza kontyba tekerte, de ettől még lágyabbak lettek a vonásai. Nem tűnt túl bátornak, hiába fogta kezében a nagy kést.

– Nem tudom, de talán jobb lenne, ha megvárnánk apát! – mondta kisvártatva.

Tudta, hogy apja minden nap későn ér haza, de ha sikerült fennmaradnia, amikor megérkezett, biztosan megdögönyözte, amit a kislány nagyon szeretett.

Apja volt a világ legerősebbje és ezt minden nap elújságolta az oviban mióta megtudta, hogy a férfi edzeni jár. Megtapogatta az izmait, és ha a hátára mászhatott, hogy ugráljon rajta, akkor nála boldogabb kislány nem volt a földkerekségen.

Igaz, hogy Balu szerint a szörnyek az erősek kezét is leharapják, de ezt végképp nem hitte el neki. Tököt faragni azért mégsem akart, mert nem lett volna jó kockáztatni. Esetleg, ha apja bebizonyítja, hogy nem igaz, amit az a nagyszájú mondott, akkor ő úgy, de úgy megmondja a magáét, hogy tátva marad a szája. A fiúk amúgy is gyáva pisisek.

A nő úgy döntött, nem vár. Fogta a két hatalmas tököt és kivonult a teraszra. Lehuppant a sámlira és beledöfte az egyikbe a kést. A kislány szája elé kapta a kezét és megmerevedett. Mivel nem történt semmi, egy lépéssel közelebb merészkedett. Nézte anyja finom mozdulatait, és hallotta, hogy dúdolni kezd.

– A szörnyek, már ha léteznek, biztosan tudom, hogy nem szeretik az éneklést – jegyezte meg anélkül, hogy a kislányra pillantott volna.

A tök egyik szeme kezdett lassan formát ölteni, amikor Réka halkan énekelni kezdte azt a dalt, amit minden alkalommal énekelt Borinak, ha a kislány beteg volt. Egy régi dal volt, nem gyerekdal, de mindketten nagyon szerették. Bori úgy hívta, az angyalos.

Az A csitári hegyek alatt c. nóta volt, ami összekötötte kettejük lelkét négy éve. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy Azt hallottam, kis angyalom, véled esett el a ló, a kislány odahúzta a sámliját és szorosan anyjához bújt.

– Nézd, már mindjárt kész a szeme! – mondta Réka és megsimogatta a fejét.
– Énekelj még! – kérte a kislány.

– Á, az én két angyalom! – szólalt meg valaki váratlanul. – Bori felugrott és szorosan átölelte apja lábát.
– Jaj, de jó, hogy itt vagy! – mondta.
– Hiányzott a tökfaragó bajnok? – nevetett a férfi.
– Nagyon, mert Borinak be kell bizonytanunk, hogy a tökfejek nem rejtenek szörnyetegeket – nevetett a nő. – Máris kapsz egy kést és vár rád a munka, bajnok!

Bori hol egyikükre nézett, hol másikukra, és már tudta, hogy holnap úgy, de úgy megmondja Balunak, hogy butaságokat beszélt, hogy csak, na.

Leült és megnyugodva figyelte a négy szorgos kezet, miközben anyja már egy másik dalt dudorászott.

A tökök nem sokára jókedvűen vigyorogva bámulták az őszi estébe hajló kertet. És szörnyek tényleg nem rejtőztek bennük mindenki nagy örömére.

fotó: Pinterest