Ősszel különös dolgok kezdenek hazaköltözni velünk.
Egy fényes gesztenye lapul a kabátzsebben. Három makk koppan a mosógép dobjában. Az előszobában egy bot várakozik, amelyről a gyermekünk határozottan állítja, hogy nem egyszerű bot, hanem varázspálca. A táskából pedig előkerül néhány gyűrött falevél, amelyeket természetesen semmiképpen sem szabad kidobni.
Mi, felnőttek sokszor csak azt vesszük észre, hogy egyre korábban sötétedik, reggel hűvösebb van, és megint nem tudjuk, milyen kabátot adjunk a gyerekre. Ők azonban egészen mást látnak.
Észreveszik, hogy a levelek már nem ugyanolyan színűek, mint tegnap. Meghallják, milyen hangosan ropognak a cipőjük alatt. Felfedezik a járda szélén sorakozó hangyákat, a fa kérgén kapaszkodó apró bogarat, és azt a pocsolyát is, amelyet mi legszívesebben nagy ívben kikerülnénk.
A gyerekek számára az ősz nem az elmúlás évszaka. Sokkal inkább egy hatalmas, szabadtéri kincsesláda.
Amikor egy gesztenye még valódi kincs
Felnőttként könnyű elfelejteni, milyen érzés volt gyermekkorunkban megtalálni az első igazán szép gesztenyét. Megforgatni a tenyerünkben, megtörölni a kabátunk ujjával, majd gondosan elrejteni a zsebünk mélyén.
Nem került pénzbe, nem világított, nem adott hangot, és használati útmutató sem volt hozzá. Mégis értékes volt, mert mi találtuk.
A természetben gyűjtött apró kincsek lehetőséget adnak a gyermekeknek arra, hogy megálljanak, megfigyeljenek és rácsodálkozzanak valamire. Egy marék makkot szétválogathatnak méret szerint. A leveleket sorba rendezhetik a sárgától a bordóig. Megszámolhatják a gesztenyéket, képet rakhatnak ki belőlük, vagy figurákat készíthetnek.
Közben észrevétlenül fejlődik a figyelmük, a kézügyességük, a gondolkodásuk és a képzeletük. De talán még ennél is fontosabb, hogy együtt vagyunk, és közös élmények születnek.
Nem kell hozzá egész napos kirándulás
Az őszi élményekhez nem feltétlenül kell autóba ülni, messzire utazni és gondosan megszervezni a családi programot. Néha elég hozzá az óvodából vagy az iskolából hazafelé vezető út.
Lehet versenyezni, ki talál először piros levelet. Megkereshetjük a legkisebb és a legnagyobb gesztenyét. Figyelhetjük, milyen hangokat hallunk magunk körül, vagy találgathatunk, melyik fa levele hullott elénk.
És igen, néha bele lehet ugrani egy pocsolyába is.
Lehet, hogy a nadrág sáros lesz, és a cipőt megint meg kell tisztítani. A gyermek azonban valószínűleg sokáig emlékezni fog arra, amikor anya vagy apa nem szólt rá azonnal, hanem vele együtt nevetett.
Engedjük, hogy ők vezessenek!
Mi, felnőttek általában céllal indulunk el otthonról. El kell jutni valahová, meg kell venni valamit, időre oda kell érni. A gyermekek viszont nemcsak eljutni szeretnének egyik helyről a másikra – ők közben felfedezik az egész világot.
Néha érdemes egy kicsit lassabban menni.
Hagyni, hogy megálljanak annál a bokornál. Hogy megmutassák a különleges formájú kavicsot. Hogy végignézzék, merre mászik a csiga. Hogy elmeséljék, szerintük milyen állattá változhatna az a görbe faág.
Nem kell minden felfedezésből fejlesztő feladatot készítenünk. Nem szükséges minden levelet megnevezni, minden termést megszámolni, és minden séta végén új ismereteket számon kérni. A szabad játék, a kíváncsiság és a közös öröm önmagában is értékes.
Egy doboznyi közös emlék
Otthon kinevezhetünk egy kosarat vagy dobozt az ősz kincseinek. Ide kerülhetnek a gesztenyék, makkok, érdekes ágak és színes levelek. Esős délutánokon elővehetjük őket, készíthetünk belőlük figurákat, képeket, őszi koszorút – vagy csak újra megnézhetjük, mit gyűjtöttünk együtt.
Nem baj, ha a gesztenyebabának ferde lesz a lába. Az sem, ha a levélkép egyáltalán nem hasonlít arra, aminek eredetileg indult. A közös alkotásnak nem a tökéletes végeredmény a lényege.
Hanem a beszélgetés, a nevetés és az együtt töltött idő.
Mire felnövünk, talán már nem emlékszünk minden játékunkra, és nem tudjuk felidézni az összes gondosan megszervezett programot sem. De megmaradhat bennünk egy érzés: milyen volt együtt sétálni, faleveleket rugdosni, gesztenyét gyűjteni, majd hazatérni kipirult arccal és sáros cipőben.
Az ősz tele van apró csodákkal. Olyanokkal, amelyek mellett felnőttként könnyen elsietünk.
Szerencsére a gyerekek újra és újra megállítanak bennünket.
– Nézd, mit találtam!
És ha lehajolunk hozzájuk, egy pillanatra mi is megláthatjuk azt a kincset.
