Barion Pixel
Uncategorized

5 szülői mondat, amit túl gyakran használunk, és csak ártunk vele!

Vannak mondatok, amik egy életre belénk ivódnak. Amiket sosem felejtünk el. Mert nem azt halljuk, amire szükségünk van. A szituációt és az érzést is mindig újra fel tudjuk idézni, ha csak eszünkbe jutnak ezek a szülői mondatok. Mégis miért mondogatják a szülők őket? Mert ők is úgy nőttek fel, hogy hallották ezeket. És aki sokat hallotta, annak amikor maga is szülő lesz, akarva-akaratlanul kicsúszik a szájából. Ezek azok a szülői mondatok, amik egy életre nyomot hagynak, de az az igazság, hogy sosem érnek célt.

Szakítsuk meg ezt a rossz mintát! Ehhez hatalmas önfegyelemre lesz szükségünk, de megéri. Mielőtt kimondanánk ezeket az általunk is gyűlölt mondatokat, vegyünk egy nagy levegőt, és maradjunk csendben.

„Na, ugye, megmondtam!”

Ez a mondat mindig akkor hangzik el, amikor a szülő megpróbálja lebeszélni csemetéjét egy olyan dologról, amiről pontosan tudja, hogy rossz vége lesz és a következménye nem marad el, ami a gyermeknek fájdalmat, csalódást fog okozni. És a legtermészetesebb, hogy ettől szeretné a gyermekét megóvni. Ez eddig egy nagyon helyén való szülői viselkedés.

De engedni kell, hogy a gyerekek hibázzanak, és a saját hibáikból tanuljanak.

És amikor megtörténik a baj, akkor együttérzésre van igazán szükségük, nem pedig a szülői önigazolásra: Na, ugye, megmondtam! Ezzel szinte rúgunk rajta még mi is egyet, hadd érezze még rosszabbul magát. Neki itt ölelésre és megértésre lenne szüksége. Teljesen függetlenül attól, hogy a szülőnek lett igaza. A gyerek is pontosan tudja. Nem kell az orra alá dörgölni.

Ennek a mondatnak a sokszori használata pedig oda vezet, hogy a gyerek megtanulja, nem érdemes a szülőnek semmit elmondani, sem előre, sem utólag. Ezzel a szülő elveszíti a gyermek bizalmát. Már nem fog tudni mindenről, ami a gyerekével történik, így esélye sem lesz egy esetleges valódi vészhelyzetet elhárítani, mert még csak tudomása sem lesz róla, hogy a gyereke mire készül.

 

„Ha még egyszer, elszaladsz/hisztizel/nem fogadsz szót, itt hagylak!”

Ezt egyre többször hallom játszótéren, vagy közösségi tereken anyukák szájából. Értem a tehetetlenség érzését a szülőnél, vagy az ijedtségét, amikor látja, hogy a gyerek elszalad, de miért kell fenyegetni a gyerekeket? Mondj olyan következményt, amit meg is teszel!

Mert egyrészt hiteltelenné válsz, másrészt a gyerek elkezd attól félni, hogy elveszíti anyát. Fokozódhatnak a hisztériás kitörések, amik a bizonytalanságából fakadnak, és az éjszakai ébredések is. Újra felütheti fejét a szeparációs szorongás. Tehát ezáltal a helyzet nem javulni fog, hanem még rosszabb lesz, mint jelenleg.

Ennek a másik változata: „Nem bírom tovább, olyan rossz/rosszak vagytok, én (anya) elköltözök, és itt hagylak benneteket!”

Ezzel pedig egy negatív kép kialakulását segíti elő az anyuka: „Én olyan rossz vagyok, hogy még anya is el akar hagyni!” Ezzel determináljuk a gyerek negatív énképét, egy felesleges bűntudatot generálunk, és megerősítjük benne az “elviselhetetlen vagy” érzést. Ez az iskolai viselkedésében, társai felé való agresszivitásban is megnyilvánulhat. Vagy épp egy túlszorongó, és visszahúzódó állapotba kerül, aminek következtében kiközösítik őt az osztálytársai. Így megszűnnek a társas kapcsolatai is, amivel önigazolást nyer, hogy ő mennyire szörnyű alak. Valamint a későbbi párkapcsolatiban is visszaköszönhet a „Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy szeressenek!” érzése félelmek formájában!

„Semmi bajod, miért sírsz!” vagy “Katona dolog!”

Fáj neki, de az is lehet, hogy megijedt, azért sír, ok nélkül nem sírna. Forduljunk empátiával a gyermekeink felé! Engedjük meg nekik, hogy megéljék a negatív érzéseiket, a fájdalmaikat. Ne oktasd ki, hogy mit érezhet, és mit nem! Öleld át, és vigasztald meg! Ha ezt sokat hallja gyerekként, ennek az is lehet a következménye, hogy egész életében küzdeni fog azzal, hogy neki nem fájhat. Neki tűrni kell, bárki bármit tesz vele, vagy ellene. Tűrni, és sosem mutatni ki, hogy mit érez valójában. Ez a fajta elfojtás minden alkalommal pszichoszomatikus betegséghez vezet hosszú távon.

„Ha összetöröd magad, még meg is verlek!”

És össze is töri magát! Főleg, ha egy veszélyes szituációban hangzik el ez a mondat, amikor épp leeshet valahonnan. Biztasd, vagy maradj csendben. Ha rászólsz, és még a büntetést is kilátásba helyezed, megzavarod a koncentrációban.

Összezúzod az önbizalmát, az önértékelését, és még a gyerek is megsérül. Saját félelmünket ragasztjuk át rá, és idővel indokolatlanul félős lesz. Félni fog mindentől feleslegesen. Inkább szurkolj neki, biztasd, hogy ügyes, és meg tudja csinálni, ha pedig túl vagytok az egészen, valld be neki, hogy izgultál érte, de nagyon örülsz, hogy karcolás nélkül sikerült lejutnia. Légy rá büszke! És kérd meg, hogy többé azért ne másszon fel ilyen magasra.

A te gyerekkorodban is voltak ilyen mondatok? Melyikek ezek? Folytasd kommentben a sort!

Leave A Comment

Your Comment
All comments are held for moderation.